Valóban, kissé megosztóra sikeredett.alto írta: ↑2025.06.09., hétf. 12:57Egyébként Stingnek létezik egy valóban komolyzenei albuma, a Songs From The Labyrinth, ahol John Dowland szerzeményeket ad elő Edin Karamazov lantművésszel együtt. Nem ápolok komoly barátságot a pre-barokk lant zenékkel, de én úgy érzem, hogy Sting ezzel alaposan mellé lőtt, nem való ez neki.
Részemről, valahogy mégis tetszik. Azért, mert aki Dowland zenéjét ismeri, feltétlen szembejön pl. ez a linkelt 'Can she excuse' dal, valakivel, és a 'normál' verziók nagy többsége, főleg, a kissé régebbiek, erősen mesterkéltek, manírosak, valahogy nem jók. Vagy régen jók voltak, nem tudom.
Sting-nek ez az odamondós, rekedtes se-hangja, ez az elsőre furcsa majdnem-recitálása, ez nekem sokkal jobban tetszik, mint pl. ez, aki, Emma Kirkby, a nagy ünnepelt 'Dowland-specialista'.
Persze kinek-kinek.
youtu.be/ylix3Lb9pgc
Meg persze az, hogy a milliós közönség elé, a fiatalok elé is, odavitt egy reneszánsz szerzőt, egy 'rétegzenét', hogy ezért annyian hallgatták/megismerték, mint mondjuk 100× az összes reneszánsz előadó az összes létező kiadott lemezével együtt, ez azért nem rossz dolog.
, ugyan nem rendelkezem olyan mély zenei tudással, hogy megkérdőjelezzem a historikus előadásmód hitelességét (ezt amúgy is megteszik helyettem számosan mások), de hiába próbáltam kitartóan megkedvelni ezt a játékmódot, nem sikerült. Egyszerűen sokkal jobban tetszik a selymesebb, édeskésebb vonós hangzás, mint a reszelősebb, ezerszer inkább hallgatok vibrátó gazdag cselló játékot mint vibrátó mentes prüntyögést viola da gamban, és Bach-ot is inkább zongorán hallgatok, mint csemballón.
