A felsoroltak Oldfield lényegesen populárisabb lemezei, nagyban eltérnek az első évei bonyolultabb szerzeményeitől.halce írta: ↑2024.08.30., pén. 09:35Bocs, igazad van, a kakofónia rossz kifejezés. De akkor sem tetszik az, hogy belevisz egy hangulatba, aztán meg hirtelen a nyakamba önti a létező összes hangszert fortéban. Sokáig próbálkoztam Oldfield-del, de végül csak 3 lemezt ("Crisis", "The Songs Of Distant Earth" és " Tubular Bells III") és kb. egy tucat számát tartottam meg.KLajos írta: ↑2024.08.29., csüt. 12:51Az 1:37 utáni rész egyáltalán nem kakofónia, hanem a korábbi (az Ommadawntól kezdve) oldfieldi hangzás kicsit korszerűbb változata. Semmi több. Nem rosszabb, főleg nem jobb, csak más. Akkoriban ilyenre változtatta a szerző. Gyakorlatilag ez az a hangzás, ami a legtöbb lemezén jelen van és abszolút felismerhetően egyéni.
A kakofónia is felismerhető, de nem egyéni.
Amúgy fura, mert sok zenében éppen a hangnemi váltások adják a legszebb élményeket a hallgatáskor. És ez műfajfüggetlen.
Sokkal rosszabbnak tartom az egysíkú, gyakorlatilag végig egy ritmusú, hangzatú zenéket.
Hallgassunk akár Mozartot, Vivaldit, Beethovent, Lisztet, netán Yes-t, Oldfieldet, Amon Düült vagy Queent (ez utóbbiak - Yes-től felsorolt példák - a '70-es évek beli lemezeit fedik).
