cables írta: ↑2023.08.27., vas. 09:50
Amíg nem nagyon jó a hangjel reprodukálása, addig kár variálni fizikai beállításokkal, mert ami elvész a rendszerünkben, annak annyi, azt tologatással, meg szoba átrendezéssel nem lehet visszahozni. Tehát akkor lesz jó a tér, meg minden más érzet (felbontás, dinamika), ha nagyon jól adja vissza a lejátszó rendszerünk a felvételnél valamilyen formában rögzített hangjelet.
Otthoni zenehallgatás közben a teljes rendszer produkcióját élvezzük, a végeredményben minden esetben benne van a hangsugárzóink elektroakusztikai, a szobánk akusztikai hatása és a saját képességeink is, ezért nem csak az elektromos jel hibátlan feldolgozása a feladat. Hogy az akusztikának mekkora jelentősége van, azt mindenki megtapasztalta, aki valaha is másik helyiségbe költöztette a rendszerét, vagy átbútorozta a szobáját, vagy csak nyitott füllel mozog a világban.
Lejátszáskor (ha nem is mindenki, de legtöbben) arra törekszünk, hogy a rendszerünk minél kisebb mértékben torzítsa el a produkciót ahhoz képest, amit a felvétel alkotói kialakítottak és jóváhagytak a stúdió kontrollszobájában. Nem a stúdió feljátszó helyiségében elhangzottakat kell otthon hallanunk, ez egy téves elmélet. Akármilyen szintet is képviselnek az elektronikus eszközeink, a lehallgató helyiség akusztikája hangsúlyos tényezőként benne marad a képletben. Ez ugyanúgy igaz egy 20 ezres egybehifire és egy 100 milliós komplex rendszerre, mindkettő produkcióját nagy mértékben tudjuk hangolni a környezet változtatásával, akár a hangdobozok tologatásával is, bár azok zárt térben sehol nem lesznek tökéletes, maximum kevésbé problémás helyen.
Hogy mikor jó a tér? A JÓ kifejezés szokás szerint itt sincs definiálva. Biztosra veszem, hogy a nagyobb tér nem feltétlenül jobb. A stúdiómunka során a színpadkép kiterjedését nagyon könnyű változtatni, tényleg csak pár kattintás kérdése. Ha az alkotóknak hatalmas színpadkép lenne a céljuk, maximumra tolnák a csúszkákat, de valamiért nem teszik. Ennek tudatában elég furcsa, hogy sok hifista legfőbb célja a lehető legnagyobb tér, ez a beszámolókban is rendszeresen visszatérő szempont. Ha az alkotók 30 fokra helyezték el a csellót, miért akarnám 45 fokon hallani? Talán azért vált ez fontos paraméterré sokaknál, mert könnyen meghatározható és leírható, ellentétben más hangzási jellemzőkkel, amikbe a többség bicskája beletörik.
A térhatás nagyon érzékeny jelenség és a hallásunkat nem zárt terekhez találta ki a teremtő, nehezen tudjuk megkülönböztetni az eredeti hangot a reflexióktól, az apró időkülönbséggel hozzánk érkező hangokat egyetlen hangként kezeljük, az irányhallásunk és hallási érzékenységünk sem tökéletes, főleg a zajos nagyvárosi környezetben élőké. Talán ha évezredeken át nem mozdultunk volna ki a barlangjainkból, más lenne a helyzet, de nem így alakult.
Bizonytalanságunkat tetézi, hogy minden szoba kissé másként viselkedik akusztikailag, ráadásul a hangnyomástól, a zenehallgatási hangerőtől függően is másként reagálnak. A lakószobák közötti különbség néha drámai, de még a komoly hangstúdiók hangzása sem egyforma (nem véletlenül nem szabványosították). Ha ugyanazt a zenei anyagot körbehordoznánk a világban és millió helyiségben lejátszanánk, soha nem kapnánk pontosan ugyanazt a (tér)hangzást, ezért egyikre sem mondhatjuk, hogy tökéletes. Szerintem elég, ha a hangszerek térben és időben ott helyezkednek el zenehallgatás közben, ahova virtulisan szerették volna tenni őket.
Chord jól rámutatott, hogy a magyar TÉR szó képtelen leírni minden jelenséget, ami ide kapcsolódik, így hát a témát érintő HiFi-s beszélgetések is rendszeresen félrecsúsznak. A nemzetközi szakirodalomban sok kifejezést használnak a hangzó térre, de még ott is előfordulnak bizonytalan, félreérthető fogalmazások. Az bizonyos, hogy meg kell különböztetnünk a 3 dimenziós térben elhelyezett hangforrások irányészlelését (függetlenül attól, hány csatornás lejátszó rendszert hallgatunk) és a megszólaló hangszerek saját terét, zengését. Mindkettő térinformáció, mégis nagyon mások. Az első egy vektorként működő határozott irányhatás, a másik inkább egyfajta gömbhatás a hangszer körül.
A hangrögzítés korai időszakában ezeket a paramétereket csak a felvételkészítés időpontjában és akusztikai eszközökkel tudták befolyásolni, pl. a felvételi helyiség kiválasztásával, akusztikájának hangolásával, a hangszerek és a mikrofonok térbeli elhelyezésével. Ez nagyon lassú és körülményes (azaz drága) volt, ezért megjelentek a mechanikus, később az elektronikus zengetők, amiket tudatosan használtak már a Beatles korában is. Manapság a digitális utómunkában tökéletesen kézben tartható és manipulálható a tér minden paramétere. Kétsége ne legyen senkinek, bármilyen hangforrás köré bármilyen teret létre lehet hozni anélkül, hogy a hallgatóban kétség merülne fel. Ugyanúgy el tudok virtuálisan helyezni egy hegedűt a Grand Canyonban, mint egy ausztrál didzseridut a milanói Scala-ban, sok más helyszínnel együtt mindkettőnek elkészítették már az akusztikai modelljét (ilyen pl. Sound Forge Acoustic Mirror), amiket pár kattintással rá tudunk húzni bármilyen hangzó anyagra, néha még azt is be tudom állítani, a modellezett térben pontosan hol helyezkedjen el a hangforrás és a hallgató.
Érdekes, ahogy a kiadványok alkotói a térhatást kezelték az évtizedek során. Sokáig csak az volt a cél, hogy a hangszerek jól kivehetőek legyenek a színpadképben, aztán a felvételi és lejátszási technológia fejlődésével párhuzamosan elkezdtek kísérletezni (Mike Oldfield, Roger Waters, Brian Eno, hogy csak a hifisták között felmerülő neveket említsem), a zenei tartalom mellett a térhatás kreatív eszközként jelent meg a folyamatban. Mostanra viszont úgy tűnik, kevésbé érdekli már az alkotókat ez a paraméter, ritkábban találkozom formabontó megoldásokkal, a modern slágereknél szinte nincs is térhatás. Gyanítom, azért, mert a zenehallgatók többsége már nem feltétlenül ragaszkodik a hagyományos sztereó térhez, körülményeik, technikai eszközeik miatt nem is találkoznak ilyesmivel. Az Atmos technológia sikere egyelőre megjósolhatatlan, de a quadro hangzás sikertelensége megmutatta, mennyire nincs ilyesmire igény, bár az Atmos mögött sokkal komolyabb pénz van, így hát bármi lehet belőle.
Fontosnak tartom, hogy a hangfelvételeken minden információ ott van, amire nekünk zenehallgatás közben szükségünk van, kivéve egyet: utózengés. A hangfelvételek hangzását - tévhitekkel ellentétesen - nem süketszobákban állítják be (ott lehetetlen lenne 10-20 percnél tovább dolgozni), az alkotók valamilyen, kontrollált zengésű térben hallgatják és a hallottak alapján módosítják az anyagot, a lehallgató helyiség saját zengése hozzáadódik a felvétel saját zengéséhez, a kettőt együtt hallják ők is és mi is otthon. Így hát ha azt szeretnénk hallani otthon, amit a stúdióban hallottak, hasonló akusztikai körülményeket kell teremtenünk a szobánkban is.
A szokásos aggodalmak ellenére ez nem reménytelen, csak elhatározás kérdése, akár egy nappaliban is. Egyik szoba sem határozza meg önmagát, akárminek is hívjuk, mindegyik kialakítását mi dönthetjük el, butaság a szobából bűnbakot csinálni, hogy "jó, de ez egy nappali...". Sok ügyfelemnél hoztunk össze korrekt akusztikát, ami egyáltalán nem zavarta a családok mindennapjait, inkább megemelte azok minőségét, pl. a beszédérthetőség javulásával, a zajszint csökkenésével. Ehhez persze kell némi rugalmasság és nyitottság. Aki semmin nem hajlandó változtatni, annál nyilván nem fog változni semmi, a rossz érzései és az elégedetlensége sem.
A hangfelvételek térhatási trükkjei soha nem lesznek tökéletesek a szobánkban, mert csorbítják őket a saját lejátszó rendszerünk, benne a készülékek, hangsugárzók és a teremakusztika "hibái" (bár ezeket korrektebb lenne jellegzetességnek mondani, hiszen a szoba nem hibázik, mikor zeng, csak teszi a dolgát). Stabil 3 dimenziós térélményben szerintem nagyon keveseknek van része zenehallgatás közben, mert a rendszerük hibái tönkreteszik a hatást. A rendszer minden elemével foglalkozni kell, ha hanghűségre, magas hangminőségre törekszünk. Aki bármelyiket a többi fölé emeli, vagy elhanyagolja tudatlanságból, vagy előítéletekből fakadóan (pl. mint Rudibá a forrás túlhangsúlyozásával), az lecövekel félúton és egy szint fölé biztosan nem jut. Csodakábelekkel, kék bogyókkal sem.
A rendszer elemei között említettem a hallgató képességeit is, amiről ritkán beszélünk, pedig nagyon izgalmas lenne vizsgálni, zenehallgatás közben ki mit hall, mire figyel, mit érzékel. Szerintem itt óriási különbségek vannak, sokkal nagyobbak, mint két lejátszó rendszer között, ez már sokszor kiderült, mikor ugyanazt a produkciót több ember hallgatta és véleményezte.
Bocsánat, ez hosszú lett!
