Agymenés: ON!
Sokszor, amikor az ember egy 70-es, 80-as évekbeli koncertfilmet néz, van egy nehezen megfogható érzése, hogy ezek az előadások valahogy nagyobb nyomatékkal, mélységgel, több szépséggel, "most történik, ott vagyok" érzéssel és nehezen leírható atmoszférával rendelkeztek. Hajlamosak vagyunk ezt a mára kissé elkoptatott „régen minden jobb volt” érzés számlájára írni, miközben sokszor bele sem gondolunk, hogy a látvány, amit annak idején filmre rögzítettek, milyen óriási mértékben függött a koncertvilágítástól.
Tehát nem véletlen, hogy a szakmai nyelvben a színkezelést szó szerint „fényelésnek” nevezik – hiszen valójában nem pusztán színekről, hanem a fény természetéről és annak térbeli formálásáról van szó.
A Queen budapesti koncertfelvételének újrafényelt változatát nézve számomra feltűnően jól látszik valami, ami túlmutat azon, hogy egyszerűen más volt a korabeli koncertvilágítás esztétikája. A régi felvételeken alkalmazott fényeknek van egy sajátos folyamatossága és térbelisége, amit a mai, főként olcsóbb LED-es világítás sok esetben egyáltalán nem tud ugyanilyen természetességgel reprodukálni. Nem arról van szó, hogy a LED-technológia önmagában rosszabb lenne, hanem arról, hogy a két fényforrás fizikailag egészen más módon hozza létre a fényt és a színeket.
youtu.be/Ant1VvQXsJ4
A nyolcvanas évek nagyszínpadi világításában jelentős szerepet játszottak a hagyományos, izzólámpás és halogén fényforrású reflektorok. Ezeknél a fényt egy magas hőmérsékletre hevített wolframszál bocsátotta ki, ezért a fény spektruma folytonos jellegű volt. Ez lényeges különbség a sok egyszerű RGB LED-es rendszerhez képest, ahol a szín több, egymástól különböző spektrális tartományban sugárzó LED-emitter fényének keveréséből jön létre. Egy RGB rendszer természetesen képes nagyon sok színt előállítani, de a színkeverés fizikája ettől még nem azonos egy folytonos spektrumú fényforrás és optikai szűrők használatával.
A hagyományos reflektor esetében ráadásul maga a fényforrás is jelentős fizikai kiterjedésű volt, és a reflektor, a lencserendszer, az optikai elemek, valamint a színszűrők együtt alakították a fénykévét. Tankönyvbe illően jól megfigyelhető s sample videón, ha alaposan megnézitek a ’86-os koncerten alkalmazott fejgépek fényét, az optikai rendszerük tökéletlenségéből fakadó glóriákkal együtt. A szín tehát nem egyszerűen egy elektronikusan meghatározott RGB-érték volt, hanem egy optikai folyamat eredménye. Amikor két különböző színű fénykúp találkozott a színpadon, azok nem feltétlenül éles határvonal mentén értek véget, hanem az optikai rendszer és a levegőben történő fényszóródás következtében fokozatosan hatottak egymásra. Ettől jöhettek létre azok a rendkívül természetesnek ható átmenetek, amelyekben egy vörös és egy kék fény találkozása például nem egyszerűen „piros + kék”, hanem egy teljes, térben változó bíboros átmenet érzetét kelti.
Ehhez hozzájön a wolframfény egyik különösen érdekes tulajdonsága: a fényforrás színhőmérséklete a teljesítménnyel együtt változik. A wolframszál fényerejének csökkentésekor a szál hőmérséklete is csökken, a kibocsátott fény pedig fokozatosan melegebbé válik. Vagyis a hagyományos dimmelés nem pusztán a fény mennyiségét változtatta meg. A fény színe és spektrális eloszlása is folyamatosan módosult. Egy fényerőben visszahúzott halogén reflektor ezért nem egyszerűen ugyanannak a fénynek egy halványabb változata volt, hanem egyúttal melegebb karakterű fényforrássá is vált.
Ez a tulajdonság a koncertvilágításban különösen szép eredményeket tudott létrehozni. A fények fel- és leúszása közben nemcsak az intenzitás változott, hanem a színérzet is finoman eltolódott. A világítás így nem statikus színek egymás mellé helyezésének tűnt, hanem valóban élő, folyamatosan változó fénynek.
A korabeli koncertvilágítás másik fontos összetevője maga a tér volt. A nagy teljesítményű reflektorok fénye nem kizárólag a színpad felületén jelent meg. A levegőben lévő füst- és aeroszolrészecskék szétszórták a fényt, ezért a fénykúp bizonyos körülmények között maga is láthatóvá vált. Ez adta azt a jellegzetes térbeli hatást, amikor nem egyszerűen egy színesen megvilágított színpadot látunk, hanem magát a fényt is érzékeljük a térben. A különböző irányokból érkező fények ilyenkor egymásba úsztak, és a színeknek nemcsak felületi, hanem térbeli jelenlétük is lett.
Éppen ezért érdekes a különbség egy ilyen régi koncertfelvétel és egy olcsóbb modern LED-es látványvilág között. Egy egyszerű RGB LED-es lámpa esetében a vörös, zöld és kék komponens keskenyebb spektrális tartományokban sugárzó emitterekből származhat, és a kívánt szín elektronikusan, az egyes csatornák intenzitásának szabályozásával áll elő. Ez technikailag rendkívül praktikus, energiatakarékos és jól vezérelhető megoldás, de az optikai eredmény sokszor egészen más karakterű. Különösen az olcsóbb lámpáknál lehet a fény keményebb, a színkeverés kevésbé homogén, a fényforrás pedig vizuálisan is pontszerűbb és „elektronikusabb” hatású.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a modern LED-technológia szükségszerűen rosszabb. A professzionális mai színpadi világításban már sokcsatornás LED-rendszereket használnak, amelyek az RGB-n túl további emittereket is alkalmazhatnak, például fehér, borostyán vagy lime csatornákat. Megfelelő optikával, vezérléssel és minőségi emitterekkel ezek rendkívül kifinomult színvisszaadásra és színkeverésre képesek. A probléma tehát nem maga a LED, hanem az, amikor egy korszerű technológiát nagyon egyszerű optikával és szűk spektrumú emitterekkel próbálnak egy komplex színpadi fényforrás helyettesítésére használni.
A Queen 1986-os budapesti koncertjének képein ezért szerintem nem egyszerűen a „régi lámpák szebb színét” látjuk. Egy egész optikai rendszer dolgozik együtt: a folytonos spektrumú, hőmérsékletfüggő fényforrás, a reflektor és az optika, a színszűrők, a fényforrás fizikai kiterjedése, a színpad felületei, a levegőben szóródó fény és természetesen a világosító által létrehozott fénytér. Ezek együtt olyan folytonos átmeneteket és térbeli fényviszonyokat eredményeznek, amelyeknek egészen más a vizuális karakterük, mint amikor néhány keskeny spektrumú LED-emitter intenzitását elektronikusan keverjük.
Talán éppen ezért van az, hogy a régi koncertfények sokszor akkor is természetesebbnek és szebbnek tűnnek, amikor műszaki értelemben semmivel sem voltak „tökéletesebbek” a mai rendszereknél. Sőt, sok szempontból a mai technológia pontosabb, hatékonyabb és sokkal nagyobb szabadságot kínál. A régi fényforrások szépsége inkább abból fakadt, hogy a fényképzésük fizikailag folytonos folyamat volt, és az optikai rendszer minden tökéletlensége is részévé vált az eredménynek.
A mai LED-ekkel gyakorlatilag bármit elő lehet állítani, de a kérdés az, hogy milyen LED-del, milyen spektrummal, milyen optikával és milyen vezérléssel. Egy jó professzionális LED-rendszer képes gyönyörű lenni. Egy olcsó RGB lámpa viszont könnyen úgy hat, mintha színeket rajzolna a színpadra. A nyolcvanas évek jó koncertvilágítása ezzel szemben sokszor inkább úgy érződik, mintha maga a levegő vált volna színessé.
És talán ez az, ami a Queen budapesti koncertjén ma is ennyire meggyőző: nem egyszerűen színes fényeket látunk, hanem fényt, amelynek van hőmérséklete, spektruma, térfogata és atmoszférája.
OFF!
youtu.be/yMSMpwNecss
Roland Orzabal 
JULY 26, 1986 
