ValhallA világa

[ValhallA]

Száz éve született a »Fekete párduc«, az Aranycsapat klasszisa, Grosics Gyula

[ValhallA]

1986-ban Peter Gabriel úgy döntött, hogy a „Sledgehammer” című dalához készült videóklipnek olyannak kell lennie, amilyet addig még senki sem látott. Ennek érdekében leszerződtette az Aardman Animations stúdiót, és alávetette magát egyfajta kreatív tortúrának. Tizenhat napon át mozdulatlanul kellett feküdnie egy üveglap alatt, miközben az animátorok milliméterről milliméterre mozgatták az arcán és körülötte elhelyezett tárgyakat, hogy létrehozzák a stop-motion és a pixiláció hatását.

Az eredmény egy vizuális örvény lett, amelyben gyümölcsök, vonatok és bútorok keltek életre az arca körül. Gabriel órákon át képtelen volt pislogni vagy enni, nehogy elrontsa a felvételt. Az erőfeszítés végül meghozta "gyümölcsét": a „Sledgehammer” az MTV Video Music Awards történetének legtöbb díjat nyert videója lett — ezt a rekordot a mai napig tartja.

Ez volt az a pillanat, amikor a technológia és az emberi áldozatvállalás találkozott, bebizonyítva, hogy egy videóklip is lehet összetett, filmes igényű műalkotás, és ezzel jelentősen magasabbra helyezte a mércét egy akkor még éppen csak járni tanuló iparág számára.

https://www.youtube.com/watch?v=OJWJE0x ... rt_radio=1

[ValhallA]

TONE 125

https://www.tonepublications.com/MAGPDF/TA_125.pdf

[Alex_Aston]

....Szinte minden kiállításon elektronikus effektekkel és „zenékkel” demóznak, lehetőség szerint csutka hangerőn...

Pár éve, amikor új hangfal vásárlás előtt álltam, elmentem az Aymarahoz is, mert kíváncsi voltam, milyen a B&W 702S2 hangja, az ára a zsebemben volt, ha jó, mondom megveszem.
Vittem saját lemezeket a jól ismert kedvenc dalaimmal, nézett is az eladó, de azért berakta. Amikor az első számból lement kb. 1 perc, már kérdezte, hogy cserélheti e a következőre. Mondtam, meghallgatnám, és a következőt is.
Talán 3 szám után mondta, hogy ilyen zenékkel nem lehet tesztelni, erre elkezdett berakni mindenféle effekt zenéket, meg fényes hangú lányokat, szigorúan fél percenként váltogatva.
Szépen megköszöntem a lehetőséget, és tovább álltam (a hozzáállas sem tetszett, meg mondjuk a hang sem).
De hasonlót láttam máshol is. Röhejes...

[Bécó]

Agymenés: ON

Nemrégiben egy fórumtárs meglátogatott, és teljesen ismeretlenül, vélhetően elfogulatlanul formált véleményt több láncomról.
A kisebbik és a referencia láncomra azt mondta, hogy ilyen „teljes” hangokat szinte sehol nem hallani. Azt hiszem, jól fogalmazott, mert a piacon található gyártmányok zöme – ide sorolva a bicskanyitogatóan drágákat is – szenved a „teljesség” hiányától.

Egyébiránt szerintem akár egy egyszerűbb lánc is lehet teljes hangú, akár komolyzenén is, annak ellenére, hogy dinamikában és a hangzás volumenét tekintve nem képes felülírni az alkalmazott fizikát. Emiatt nem is nagyon demonstrálnak komolyzenével, big banddel vagy egyéb, nagy felbontást, folyékonyságot és kínosan helyes tonalitást igénylő, komplex felvételekkel.

Szinte minden kiállításon elektronikus effektekkel és „zenékkel” demóznak, lehetőség szerint csutka hangerőn. Széldzseki cipzárjának ritmikus húzogatásával, vagy lavór alá szorult, bagzó darazsak kánonba szellentésének hangjával akarják demonstrálni egy többmillió eurós lánc zeneiségét, szimpla létjogosultságát..? Van, aki még a légiesen tiszta, elektrosztatikus hangsugárzókat is suttyó elektronikus pumpálással kívánja bemutatni. Nooormálissss?

youtu.be/4xMNU2tTKFg

Vagy véglegesen (de)generációváltás történt a high-end audióban, és a zeneileg kimunkálatlan, agyatlan boyracer-ek lettek mára a fizetőképes vásárlók?

A másik, amitől high-endileg hülyét kapok, hogy akik nem elektronikus zenével demonstrálnak, azok a Big Bad John egy modern coververziójával kínozzák az embereket. Fogalmazhatnék sokkal szebben is, de nekem ettől baromira viszket a seggem. Vagy én vagyok totál fogalmatlan erről az egész hobbiról, vagy a „szakma”…

youtu.be/xfhADy45y0U

Vizsgáljuk meg a nagyon is létező ízlésficam, vagyis az alibiként szolgáló "teccikség" oldaláról.
Nem minden rendszer azért nem működik mindenkinek, mert rossz.
Van, amelyik azért, mert túl teljes.

A legtöbben pontforrásokon szocializálódtak. Két hangsugárzó, házi mozinál nyilván több + egy center, egy-két szub – éles kontúrok, kényszerű, azonnali hatást váró, visszacsatolás iránti igény. Az agy erőltetésére a fül ehhez előbb-utóbb idomul, és referenciaként kezdi értelmezni a gazda igényeit, főleg ha való világból nincsenek élményei a purista megszólalásról.

Amikor ezzel szemben egy nagy aktív sugárzófelület, homogén energiamező, időben stabil hang jelenik meg, az első reakció gyakran nem a csodálat, hanem a bizonytalanság: „szép… de hiányzik valami”. Pedig nem hiányzik – csak nincs kiemelve. Nincs rámutatva, "fülbe rágva".

A „teljes hang” nem effektus. Nem demonstrál. Nem akar lenyűgözni az első percben. Idővel hat. Akkor, amikor a figyelem nem a hangra, hanem a zenére vagy a filmre tapad, segédkezve a művészi mondanivaló dekódolásában.

Házimozinál is létezhet a teljesség, nem csak zenénél. Arra gondolok, hogy a csendes részletek – egy pohár lehelyezése az asztalra, egy suttogás – ugyanannyira hitelesek, mint amikor a benarkózott sasember szétrombolja New Yorkot egy CGI-tornádóban. Ez a fajta megszólalás kiállításon gyakran elbukik, mert nem harsány, nem színezett, nem látványos, nem Big Baaaad Johnnnnn. Hosszú távon viszont nehéz elengedni.

Egy ilyen rendszer könyörtelenül érzékeny. Fél decibeleken múlik. Centimétereken. Egy kapcsolóálláson. Egy rosszul megválasztott vágási frekvencián is képes elbukni egy teljes projekt. Nem tolerálja a „jó lesz úgy is”, felületes hozzáállást. Nem segít, ha csak mérünk – érteni is kell, mit akarunk létrehozni. Időtartományt. Energiát. Koherenciát. A mérőműszer önmagában kevés, ha nincs mögötte, jól megalapozott, többrétű tapasztalat. Talán pont ezért nem mindig sikerül, nem audiophile alapállású mérnököknek, igazán jó hangú produktumokkal előállniuk.

És kell hozzá valami más is: bátorság. Szembemenni a kézikönyvvel, a fórumkonszenzussal, a marketinggel. Elhinni a saját fülnek akkor is, amikor a mindentudó hifisek térd-csapkodva kiröhögnek. Elfogadni, hogy ez nem „mindenkinek szól”. Nem elitizmusból – hanem mert más hangideált képvisel.

A „teljes hang” valójában nem a részletek mennyiségéről szól, hanem azok eloszlásáról. Arról, hogy az információ nem egyetlen pontból érkezik, hanem térben, időben és energiában tökéletes egyensúlyban. Ilyenkor a hang nem „történik”, hanem jelen van. Nem követel figyelmet, hanem megtartja azt.

Ez az oka annak, hogy egy ilyen megszólalás elsőre a kezdők számára sokszor alulértékelt. A tapasztalatlan fül keresi a kapaszkodókat, a megszokott, kiemelt tranzienseket, a mesterséges kontrasztokat – és amikor ezek hiányoznak, könnyű összetéveszteni a nyugalmat az unalommal. Pedig ez nem kevesebb, hanem kevesebb torzítás. Nem kevesebb információ, hanem kevesebb kényszer.

Egy ilyen rendszer nem tanít meg arra, mit kell hallani. Nem mutat rá ujjal a részletekre, mert természetes módon ott vannak és a nagy egész szerves részei. Helyette teret ad annak, hogy a hallgató maga fedezze fel őket. És talán ez a legnagyobb különbség: itt a hang nem uralja a figyelmet, hanem szabaddá teszi.

Egy jól megkomponált mű nem attól válik izgalmassá, hogy két órán át feszülten izgalmas zeneileg, hanem attól, hogy képes érzékeltetni az érzelmek gyors, mégis természetes áramlását, átalakulásait. A csendből kibomló finomság és a kitörő erő közötti átmenetek adják a valódi drámát.

Egy lassú, törékeny zongoradarabot nem lehet büntetlenül a Terminator aláfestő zenéjévé alakítani – ugyanis pontosan ezt teszi egy hibás, arányait vesztett lánc. Ami elveszik benne, az nem a hangerő vagy a dinamika, hanem a természetes rétegződés, valamint az alkotók által átadni kívánt jelentés.

Ez a szabadság azonban felelősséget is jelent. Aki teljességet keres az otthoni hangzásban, annak le kell mondania a biztos visszaigazolásokról, a gyors ítéletekről, a „jobb–rosszabb” egyszerűségéről, vagyis az erőszakos hifiskedésről. Cserébe viszont kap valamit, amit ritkán említünk specifikációkban: hallgatási békét.

Agymenés: OFF

A tapasztalatlan fül keresi a kapaszkodókat, a megszokott, kiemelt tranzienseket, a mesterséges kontrasztokat – és amikor ezek hiányoznak, könnyű összetéveszteni a nyugalmat az unalommal. Ákos ez mennyire igaz!

[ValhallA]

Agymenés: ON

Nemrégiben egy fórumtárs meglátogatott, és teljesen ismeretlenül, vélhetően elfogulatlanul formált véleményt több láncomról.
A kisebbik és a referencia láncomra azt mondta, hogy ilyen „teljes” hangokat szinte sehol nem hallani. Azt hiszem, jól fogalmazott, mert a piacon található gyártmányok zöme – ide sorolva a bicskanyitogatóan drágákat is – szenved a „teljesség” hiányától.

Egyébiránt szerintem akár egy egyszerűbb lánc is lehet teljes hangú, akár komolyzenén is, annak ellenére, hogy dinamikában és a hangzás volumenét tekintve nem képes felülírni az alkalmazott fizikát. Emiatt nem is nagyon demonstrálnak komolyzenével, big banddel vagy egyéb, nagy felbontást, folyékonyságot és kínosan helyes tonalitást igénylő, komplex felvételekkel.

Szinte minden kiállításon elektronikus effektekkel és „zenékkel” demóznak, lehetőség szerint csutka hangerőn. Széldzseki cipzárjának ritmikus húzogatásával, vagy lavór alá szorult, bagzó darazsak kánonba szellentésének hangjával akarják demonstrálni egy többmillió eurós lánc zeneiségét, szimpla létjogosultságát..? Van, aki még a légiesen tiszta, elektrosztatikus hangsugárzókat is suttyó elektronikus pumpálással kívánja bemutatni. Nooormálissss?

youtu.be/4xMNU2tTKFg

Vagy véglegesen (de)generációváltás történt a high-end audióban, és a zeneileg kimunkálatlan, agyatlan boyracer-ek lettek mára a fizetőképes vásárlók?

A másik, amitől high-endileg hülyét kapok, hogy akik nem elektronikus zenével demonstrálnak, azok a Big Bad John egy modern coververziójával kínozzák az embereket. Fogalmazhatnék sokkal szebben is, de nekem ettől baromira viszket a seggem. Vagy én vagyok totál fogalmatlan erről az egész hobbiról, vagy a „szakma”…

youtu.be/xfhADy45y0U

Vizsgáljuk meg a nagyon is létező ízlésficam, vagyis az alibiként szolgáló "teccikség" oldaláról.
Nem minden rendszer azért nem működik mindenkinek, mert rossz.
Van, amelyik azért, mert túl teljes.

A legtöbben pontforrásokon szocializálódtak. Két hangsugárzó, házi mozinál nyilván több + egy center, egy-két szub – éles kontúrok, kényszerű, azonnali hatást váró, visszacsatolás iránti igény. Az agy erőltetésére a fül ehhez előbb-utóbb idomul, és referenciaként kezdi értelmezni a gazda igényeit, főleg ha való világból nincsenek élményei a purista megszólalásról.

Amikor ezzel szemben egy nagy aktív sugárzófelület, homogén energiamező, időben stabil hang jelenik meg, az első reakció gyakran nem a csodálat, hanem a bizonytalanság: „szép… de hiányzik valami”. Pedig nem hiányzik – csak nincs kiemelve. Nincs rámutatva, "fülbe rágva".

A „teljes hang” nem effektus. Nem demonstrál. Nem akar lenyűgözni az első percben. Idővel hat. Akkor, amikor a figyelem nem a hangra, hanem a zenére vagy a filmre tapad, segédkezve a művészi mondanivaló dekódolásában.

Házimozinál is létezhet a teljesség, nem csak zenénél. Arra gondolok, hogy a csendes részletek – egy pohár lehelyezése az asztalra, egy suttogás – ugyanannyira hitelesek, mint amikor a benarkózott sasember szétrombolja New Yorkot egy CGI-tornádóban. Ez a fajta megszólalás kiállításon gyakran elbukik, mert nem harsány, nem színezett, nem látványos, nem Big Baaaad Johnnnnn. Hosszú távon viszont nehéz elengedni.

Egy ilyen rendszer könyörtelenül érzékeny. Fél decibeleken múlik. Centimétereken. Egy kapcsolóálláson. Egy rosszul megválasztott vágási frekvencián is képes elbukni egy teljes projekt. Nem tolerálja a „jó lesz úgy is”, felületes hozzáállást. Nem segít, ha csak mérünk – érteni is kell, mit akarunk létrehozni. Időtartományt. Energiát. Koherenciát. A mérőműszer önmagában kevés, ha nincs mögötte, jól megalapozott, többrétű tapasztalat. Talán pont ezért nem mindig sikerül, nem audiophile alapállású mérnököknek, igazán jó hangú produktumokkal előállniuk.

És kell hozzá valami más is: bátorság. Szembemenni a kézikönyvvel, a fórumkonszenzussal, a marketinggel. Elhinni a saját fülnek akkor is, amikor a mindentudó hifisek térd-csapkodva kiröhögnek. Elfogadni, hogy ez nem „mindenkinek szól”. Nem elitizmusból – hanem mert más hangideált képvisel.

A „teljes hang” valójában nem a részletek mennyiségéről szól, hanem azok eloszlásáról. Arról, hogy az információ nem egyetlen pontból érkezik, hanem térben, időben és energiában tökéletes egyensúlyban. Ilyenkor a hang nem „történik”, hanem jelen van. Nem követel figyelmet, hanem megtartja azt.

Ez az oka annak, hogy egy ilyen megszólalás elsőre a kezdők számára sokszor alulértékelt. A tapasztalatlan fül keresi a kapaszkodókat, a megszokott, kiemelt tranzienseket, a mesterséges kontrasztokat – és amikor ezek hiányoznak, könnyű összetéveszteni a nyugalmat az unalommal. Pedig ez nem kevesebb, hanem kevesebb torzítás. Nem kevesebb információ, hanem kevesebb kényszer.

Egy ilyen rendszer nem tanít meg arra, mit kell hallani. Nem mutat rá ujjal a részletekre, mert természetes módon ott vannak és a nagy egész szerves részei. Helyette teret ad annak, hogy a hallgató maga fedezze fel őket. És talán ez a legnagyobb különbség: itt a hang nem uralja a figyelmet, hanem szabaddá teszi.

Egy jól megkomponált mű nem attól válik izgalmassá, hogy két órán át feszülten izgalmas zeneileg, hanem attól, hogy képes érzékeltetni az érzelmek gyors, mégis természetes áramlását, átalakulásait. A csendből kibomló finomság és a kitörő erő közötti átmenetek adják a valódi drámát.

Egy lassú, törékeny zongoradarabot nem lehet büntetlenül a Terminator aláfestő zenéjévé alakítani – ugyanis pontosan ezt teszi egy hibás, arányait vesztett lánc. Ami elveszik benne, az nem a hangerő vagy a dinamika, hanem a természetes rétegződés, valamint az alkotók által átadni kívánt jelentés.

Ez a szabadság azonban felelősséget is jelent. Aki teljességet keres az otthoni hangzásban, annak le kell mondania a biztos visszaigazolásokról, a gyors ítéletekről, a „jobb–rosszabb” egyszerűségéről, vagyis az erőszakos hifiskedésről. Cserébe viszont kap valamit, amit ritkán említünk specifikációkban: hallgatási békét.

Agymenés: OFF

[Bécó]

R.I.P Kőszegi Imre

[Alex_Aston]

Frank Sinatra 1965-ben, annyira nevetett, hogy leborult a székével

[ValhallA]

Spyro

[ValhallA]

On January25, 1985 Phil Collins released the album "No Jacket Required" in the UK
The album, which won the 1985 Grammy for Album of the Year, dominated charts with its signature 80s sound. It featured hit singles "Sussudio", "One More Night", "Don't Lose My Number", and "Take Me Home". With it’s success it became Certified Diamond in the US, selling over 12 million copies domestically and over 25 million worldwide.

[Alex_Aston]

David Bowie 1973-ban, a Transz-szibériai expresszen

Paul Mccartney a feleségével George Harrison koncerten 1974-ben.

Zimbabwe függetlenségi ünnepi koncerten lépett fel Bob Marley 1980-ban

david_bowie.jpg (58.62 KiB) Megtekintve 1096 alkalommal

[KisMarci]

Nekem személyes kedvencem a "The Last Ship" musical.
Szeretem ezt a balladás ír népzenei hegedű beütést benne.

A történet Sting saját gyermekkorából merít, a wallsendi (Newcastle) hajógyárak bezárása miatti közösségi küzdelmet mutatja be.

https://thelastship-musical.com/

https://www.youtube.com/watch?v=UvoIdt9G8wk

(Megj: 2026-ban újra turnézik ezzel.)

[wasiliy888]

Ha már Sting...

Ákossal már megegyeztünk abban, hogy akkor hozza a legjobb formáját Gordon, amikor jazzes stílusban énekel/zenél. Bár én kiegészíteném annyival még, hogy a reggae is jól áll neki. Mindezt azért hoztam föl, mert az előbbiekben említett albumon az All This Time című dal is ilyesmi formában szólal meg.
Erről pedig engedjétek meg, hogy átkössek a megegyező című albumra, ami egy élő felvétel 2001-ből. Az egész hangszerelés inkább a jazz felé húz, nagyszerűen szólnak a jól ismert zenék. És ezzel kapcsolatban van egy új felfedezésem:
Nem tudom, hogy mikor került fel a tidal kínálatába, de az előbb vettem észre, hogy ennek a kiadványnak az eddigi egyetlen elérhető változata mellett van még egy másik is. Ami azért lényeges, mert egy számmal több van rajta, és ez pont az egyik legszebb változata a Shape of My Heart című dalnak. Alig több mint kettő perc, mire az ember elmerülne a dallamokban, már vége is. Viszont ennek a koncert albumnak eddig csak a japán kiadású cd változatán szerepelt. Igaz, azon van még egy plusz nóta, tehát összesen 18 darabot számlál végül, de ez így is nagy öröm (és boldottá' - nekem).

[tonee73]

35 years ago, today, Sting released Soul Cages album.

A The Soul Cages Sting életművének egyik ritka állomása, ahol őszinte mondanivaló és valós zenei érték szólal meg karöltve, nem pedig bazári majomkodás és a kor divatjainak zajos kiszolgálása. Hallgassátok!

(Mellesleg ez az egyetlen Q-Sound albuma).

[ValhallA]

35 years ago, today, Sting released Soul Cages album.

A The Soul Cages Sting életművének egyik ritka állomása, ahol őszinte mondanivaló és valós zenei érték szólal meg karöltve, nem pedig bazári majomkodás és a kor divatjainak zajos kiszolgálása. Hallgassátok!

[ValhallA]

Karan Acoustics x Kharma x CH Precision x Kuzma x Transparent

[pali923]

1984 című regények szerzője.

A mai tendenciákat látva csak át kell írni a könyv címét 2084-re, és meg is valósult az a disztópia.

[ValhallA]

76 éve hunyt el George Orwell angol író, kritikus, újságíró; az Állatfarm és az 1984 című regények szerzője.

[ValhallA]

1987: Peter Gabriel in his recording studio in Ashcombe House at Swainswick in Somerset, England. Gabriel converted the house’s barn into his home studio and recorded three of his albums: Peter Gabriel/Security (1982), the soundtrack to Birdy (1985), and So (1986).
Photo by Peter Jordan

[ValhallA]

[ValhallA]

[Bécó]

R.I.P Ralph Towner

[ValhallA]

Agymenés: ON

Amikor a High End audióban eljutsz egy olyan önismereti és elégedettségi szintre, amely már a külvilág számára is érzékelhető, akkor önkéntelenül is sokkal nagyobb izgalmat és kihívást jelent mások személyiségén keresztül tanulva továbbfejlődni.

Biztosan sokan értetlenül pislogtok, amiért megszámlálhatatlan alkalommal belekeverem a High End audió világába az emberi erényeket, gyengeségeket, a személyiségtípusokat, valamint az ezekből fakadó viselkedési mintázatokat. Meggyőződésem, hogy ez elválaszthatatlan része egy lánc fejlesztésének és fejlődésének.
Az ember zenei ízlése – és ezáltal áttételesen a világlátása, technikai érzékenysége, tudása – idővel ugyanúgy változik és formálódik, ahogy az elektronika, amelybe pénzt és temérdek időt fektet.

Mivel napi kapcsolatban állok rengeteg hobbistával a világ minden tájáról, sokszor szinte kívülállóként tisztábban látom, hogy ki milyen szintet kapargat ebben a komplex hobbiban, mint az illető maga. Azt is gyakran hamar felismerem, hogy érdemes-e segítő kezet nyújtani, vagy a gőg, a csordaszellem, a fizetett hirdetések, különféle hitek és beidegződések már menthetetlen (hifi)vakságot okoztak.

Gyakori tévhit, hogy mindez csak helyi jelenség. Sokan úgy vélik, hogy a rosszindulat, az irigység, a felszínes tudás vagy az önigazolásból fakadó agresszió valamiféle magyar sajátosság. A valóság ezzel szemben az, hogy ezek globális emberi minták. Külföldön ugyanúgy jelen vannak, legfeljebb más formában. Talán annyi a különbség, hogy ott ritkábban engednek meg maguknak nyíltan vállalhatatlan hangnemet, különösen nem név és arc nélkül.

Ha őszinték vagyunk, elgondolkodtató – sőt, kifejezetten nyugtalanító –, hogy felnőtt, sokszor idős emberek milyen könnyedén visszacsúsznak gyermeki viselkedésformákba. Az irigység tárgya teljesen esetleges: lehet az anyagi háttér, a tudás, termék, ideológia, a rendszer szintje, de akár egészen abszurd dolgok is. A lényeg nem az, hogy mi az ok, hanem hogy az irigység maga mindig ugyanonnan fakad.

A kritikusokat ritkán érdekli, mennyi lemondással, kompromisszummal és áldozattal jár az, ha valaki nem pusztán hobbiként, hanem életformaként tekint az audióra. Sokkal kényelmesebb kívülről megítélni, relativizálni, vagy éppen leértékelni mások eredményeit. Ezért fontos kimondani: a rosszindulat nem kulturális sajátosság, hanem gyengeségből fakadó emberi állandó!

Ami szerintem valóban irigylésre méltó, az a komplex elégedettség állapota: amikor egy audiofil véglegesen révbe ér – legalábbis a rendszere hangzását illetően.

Néhány évvel ezelőttig én sem ismertem igazán ezt az érzést. Legfeljebb egy-egy különleges készülék vagy extrém kábelem engedett bepillantást ebbe a világba, ideig-óráig. Az, amikor egy módosítás vagy csere után egy-két hétig elégedett az ember, nem keverendő össze a teljesség élményével. Onnan lehet tudni, hogy jó úton jársz, amikor maga a „hifiskedés” és az azzal kapcsolatos tevékenységek egyre kevésbé érdekelnek.

Úgy rangsorolnám a High End láncokat, hogy az első kategóriába azok tartoznak, amelyek technikai értelemben kielégítőek, „jól szólnak”, de nem hagynak mély nyomot. Jó esetben a legtöbb nevetségesen drága High End rendszer innen indul, vagy legalább eddig (el)jut.
A második kategória már képes érzelmeket közvetíteni: bele lehet feledkezni a hangzásba, a hifi-jelleg egyre kevésbé dominál, és néha azon kapod magad, hogy a gondolataid messze járnak, a zene szárnyán – bár még akadnak pillanatok, amikor egy-egy hiányosság, technológiából fakadó tökéletlenség kizökkent.
A harmadik csoportba az extrém módon addiktív, tökéletesen illesztett és adagolt láncokat sorolnám. Ezek szinte minden tekintetben közel támadhatatlanok, így az albumokat az első hangtól az utolsóig élvezed. Nincs olyan, hogy a harmadik szám 1:30-tól 2:15-ig jól szól, utána meg nem. Ez kifejezetten a gyenge, kiegyenlítetlen, hibás koncepciójú láncok ismérve. A lemezeket, neves szakemberek, egységes koncepció mentén keverték, masteringelték; a kérdés csupán az, hogy a lánc képes-e kibontani az információt – vagy sem.

Egy valóban kompromisszummentes rendszer hallgatása olyan frissítő élmény, mintha folyamatosan zuhanyoznál...
Amolyan fizikálisan és mentálisan is tisztító élmény. Nem fáraszt, nem telít, nem őszpontosítást igényel, hanem frissít. Hosszú órák után sem érzed azt, hogy elég volt – inkább azt, hogy még mélyebbre mennél. Ez az az állapot, amelyet nem lehet katalógusokból vagy specifikációkból megérteni.

A lánc által létrehozható, mondhatni spirituális teljességet – azt a külvilágtól független, hátradőlős nyugalmat – korábban soha nem tapasztaltam.
A technika itt már nem önmagáért van. A rendszer által létrejövő nyugalom, teljesség és belső csend korábban számomra ismeretlen élmény volt. Természetesen mindehhez elengedhetetlen hozzávalók az önismeret, technikai tudás, tapasztalat, idő, pénz és nem kevés szerencse. Nem véletlen, hogy az iparág túlnyomó része nem ezt az irányt követi – a kompromisszummentesség számukra nem üzleti modell csak marketing bullshit.

Ma már nem terhelnek vásárlási vágyak, vagy „mi lesz majd ha lecserélem” típusú gondolatok.
Az itt és most tökéletesen elegendővé vált! A zene pontosan azt adja vissza, amit mindig is kerestem benne. Ez az állapot – minden túlzás nélkül – valóban megfizethetetlen, és talán a leginkább irigylésre méltó érzés, amelyet egy audiophile beállítottságú ember birtokolhat.

OFF!

[ValhallA]

[Alex_Aston]

Mostanában újra felfedeztem őt, zseniális a fickó, napok óta szinte mást sem hallgatok.
Michel Petrucciani, akit sokszor Charles Lloyd a közös koncertjeiken az ölében vitt.
Szerintem ő egy igazi virtuóz volt, és talán nem véletlen, hogy Chopin mellé temették.
Alapvetően a sima zongora dalokat nem nagyon kedvelem, nagyon kevés kivételtől eltekintve, viszont az ő játékát nem tudom megunni, ennyire könnyeden játszani nem hallottam senkit (persze nem is vagyok nagyon tapasztalt e téren).

youtu.be/IEbMxNcaSjs