Avagy folytatódik a féktelen dipól ámokfutásom...
Akinek még nem lenne nyilvánvaló, kedvelem az Audiostatic hangsugárzókat, azoknak minden
nyűgje, konstrukciós balfogása, halmozottan primitív megoldásai ellenére.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy jelenleg három különböző Audiostatic panelsugárzóval rendelkezem és napi, aktív használatban vannak.
Vagyis bespájzoltam minden engem foglalkoztató, jelentősebb típust a cég történelméből.
Mindhárom darab, szakszerűen felújított, típusszerűen: ES100, ES500 és Wing.
A gyári kiviteltől, jelen állapotukban, gyorsabb, színezetlenebb hangzásúak, köszönhetően az elektronikai, de még inkább az utólagos, keményvonalas mechanikai optimalizációnak, illetve az eredetitől vékonyabb, modern, 5mikronos membránnak.
Első körben úgy tervezem, hogy kizárólag az ES100módosításairól írok, majd később az összes többi hangsugárzóról hasonló jelleggel, illetve ezt követően a konklúzió részeként kitérek majd a szubjektív hangminőségre.
A valóság nagyon más tud lenni, mint a szájhagyomány, logika alapú elképzelés és a harminc-negyven éves tesztek elegye.
Szerintem egymás mellett, különböző évjáratból származó Audiostatic-okat, azonos láncban senki nem nagyon tesztel, pláne nem 2025-ben.
Persze ez a céltalan, okoskodásba puffasztott ömlengés is csak feltételekkel, többé-kevésbé hiteles, hiszen ezen őskövületek ma már nem léteznek gyári állapotukban. Tesztelni egy kereskedelmi forgalomban soha nem létezett, agyonhekkelt konstrukciót nem sok hasznos infóval szolgálhat szélesebb közönségnek.
Sok értelme nincs is ennek az írásnak, magyarán nincs konkrét célom, mindössze a magam és pár elvetemült olvasóm, feltételezett szórakoztatása.
Ahhoz, hogy miért pont ezekre a típusokra esett a választásom, tudni kell, hogy alapvetően kettő meghajtó interfésszel szerelték az Audiostatic panelsugárzókat.
Nevezetesen a DCI: "Direct Coupled Interfece" és MDI: "Mirror Drive Interface".
Már régebben felfigyeltem arra, hogy sokkal jobban, színezetlenebbül hangzanak a DCI típusok, mint az tükör meghajtósak.
Minden alkalommal, minden láncban mindig erre a megállapításra jutottam, bármilyen színezetű végfokkal is hajtották őket, legyen csöves, félvezetős, referencia vagy futottak még kategória.
A DCI és a DCM közötti alapvető különbség a DCM bemenetén található további transzformátor, ami biztosítja, hogy az impedancia kedvezőbb legyen az erősítő számára. Ez az előny mostanra okafogyottá vált, amikor szinte minden, akár olcsóbb végfokok is képesek ezeket az érzéketlen hangszórókat a határ
Cserébe viszont némi extra levegősségről és az ahhoz szervesen kapcsolódó felbontásról le kell mondanunk. Nálam az ilyen dolog nem a "bocsánatos bűn" kategória, szóval csak és kizárólag a DCI típusokkal foglalkozom behatóan!
Az Audiostatic-ok talán legszembeötlőbb jellegzetessége a huzal sztátoros, szegmentálatlan membrán kialakítás.
Maga az Audiostatic embléma grafikája is ezt a membrán kialakítást jelképezi stilizált formában.
Aki érti a mögöttes technikát annak a huzalos megoldás, kőbunkó primitívségűnek tűnhet... Talán az ad neki 2025-ben némi esztétikai "cool-ságot", hogy a Gryphon, Sonus Faber, REL csúcsmodelljei a hangszerek húrozásához, ezáltal az állórész drótjaihoz hasonlatos, húros előlapokkal rendelkeznek.
Természetesen vannak előnyei is ennek az ék egyszerű megoldásnak.
Nevezetesen, több levegőt, ezáltal hangot ereszt át, mint a perforált fémlemez, amit nem lehet büntetlenül agyonlyuggatni, mert mechanikai merevség csökkenéséhez, instabilitáshoz, nemkívánatos rezonanciákhoz vezet(het).
Másik előnye, hogy a szigetelés itt alapból meg van oldva, mivel egy szabvány villanydrótról beszélünk, aminek szerves része a PVC vagy bármilyen más egyéb szigetelés. Összegezve tehát nem kell méregdrága, high-tech, időtálló bevonatokat kifejleszteni a gyártónak, mint a Martin Logan-nél, vagy az új generációs Final-nál.
Egyébiránt, még ma is sokan használják a huzalos kivitelt, méghozzá árkategóriáktól függetlenül a legfelső ligában is. Az más kérdés, hogy iszonytató drága térplasztikákon engem már zavar ez a technikai megoldás...
Az Audiostatic másik jellegzetessége a szegmentálatlan membrán, aminek az előnye, hogy lényegesen mélyebb basszus állítható elő a nagyobb stator-fólia távolság miatt, viszont cserébe, particionális rezgésekkel megspékelt, Doppler-hatást, köznyelven szólva: dobbőr torzítást produkálnak.
Természetesen ezek, csak bizonyos frekvenciákon és nagyobb hangerőszinteken válnak kendőzetlenül nyilvánvalóvá, de egyébként az alap tonalitásában is tetten érhető az avatott fül számára az ilyen membrán hangzása.
Az Audiostatic a piaci szereplőkhöz mérten egy moderált árú konstrukció volt, ennek ellenére érdekes megoldásokkal, kategóriájában megdöbbentő hangminőséggel. Tisztábbak, átláthatóbbak a felső oktávok a passzív váltóval rendelkező, de akár fizikális szegmentálással leválasztott membránokkal(CLS) szemben.
Talán a legnagyobb gond a korai ES típusoknál, hasonlóan a DMW-s írásomban taglalt Magneplanr-okhoz az instabil, esetleges, kimondottan gagyi mechanikai kivitel.
A nehéz MDF kereteket, ami a dipól súlyának, kb. 95%-ért felel, képesek voltak, kettő darab. 100mm-es M6-os csavarral rögzíteni, ami a közel kettő méteres erőkaron, több-kevesebb sikerrel, esetlegesen rögzül.
Igazából nem is értem, hogy mire gondolhatott itt a költő!?
Úgy viselkedik egy gyári kivitelű ES szériás dipól, mint elárvult kalász a szélviharban, vagyis olyan instabil az egész konstrukció, hogy, igazán jó érzéssel, kényelmesen hátradőlve az ember nem is igazán meri hallgatni. Véleményem szerint egy unatkozó, totyogós gyermek is képes felborítani, akár még akaratlanul is, készakarva pedig kétség sem férhet a sikeréhez.
Az instabilitásra, egyébként kitér a korabeli Stereophile ES100 teszt is, amely nehezményezi a relatíve magas vételár ellenére a keret rögzítésének esetleges minőségét.
https://www.stereophile.com/content/aud ... oudspeaker
Sajnálatos módon mindenhol kiütközik a spórolás az összes klasszikus típusnál,
ami természetesen drasztikus hatással van a belőlük kinyerhető
hangminőségre, ami alap állapotban közel sem optimális.
Ennek ellenére, hangminőségük, még ma is tiszteletet parancsol, dacára
az elektrosztatikus technológia hiányosságainak és az Audiostatic-okra jellemző, spórolós, gyengécske
konstrukciónak.
Amennyiben hajlandóak vagyunk némi kreativitást és munkát belefektetni a (fel)javításukra, kivételes hangminőségben lehet részünk. Méghozzá a mai piaci viszonyok között a nevetségestől a moderáltig húzódó ráfordítás mellett.
Sajnos az MDF keretekben is eléggé esetlegesen rögzítették, magát a sztatikus cellát. Annak is van minimum, 1-1,5mm-es változó lógása, kotyogása. Elképzelhető, hogy nagyobb hangerőszinteken mit művel egy ilyen esetlegesen rögzített egység a keretében...
Ennek kiküszöbölésére 3D nyomtatással készítettem az eloxált alumínium merevítő-távtartókhoz, saját, egyedi méretű hézagolókat.
Ezek, azon kívül, hogy elektromosan szigetelnek, fekete színűek, amelytől sokkal „dögösebb” a panelsugárzó külső megjelenése és tökéletesen, tized pontosan, stabilizálja, pozicionálja, tartja a panelt a keretében.
alkatrész, amely oldalanként 3db M8-as menettel rendelkező, nem
mágnesezhető, rozsdamentes kötőelemekkel rögzíti a panelt az
alapkerethez.
filamentből készült, amely jóval nagyobb mechanikai stabilitással
rendelkezik, mint maga az MDF lapok amelyből a hangsugárzót megvalósították.
Az elcsatolást egy szívós, nylon anyagú pogácsába helyezett szilikongumi, karbon, kerámia csapágygolyó szendvics képezi, amelyet stabil csavarkötéssel az alaplemezhez rögzítettem.
Vége az első résznek.
