andarson írta: ↑2024.05.15., szer. 22:12
Nekem a Sumiko Blue Point no.3 előtt Nagaoka MP500-am volt, igaz nem a mostani lemezjátszómban. Ott valami nem volt kerek, valószínű nem is volt jól beállítva (utólag azt gondolom), ráadásul az MP500 igényli a legprecízebb beállítást a Nagaoka vonalon. De az MP500 számomra egy elég komplex, nagy felbontású, főleg a magas hangokban kifinomult hangszedő benyomását keltette. A Blue Point no. 3 ezzel szemben számomra kicsit egyszerűbb, nem bonyolítja túl a dolgokat, viszont ez valahogy jobban fekszik az ízlésemhez, rockhoz, akár pophoz, elektronikus zenéhez, de jazzben is közelebb áll az ízlésemhez.
A saját rendszeres meghallgatás szerintem is kifizetődő tud lenni, ha van rá lehetőség.
Az úgy van, hogy vannak a Nagaoka hangszedők a 100-astól a 300-asig, és eléggé hasonlóak, de a drágább mindig ad hozzá valamit. És akkor ott az 500-as, ami egy ufó.
MP100 - kúpos tű, egyszerű tűszár, műanyag test: naaagy amerikai hang fillérekért, élet, erő, lendület, dinamika, de részlet nem sok, minden középről szól, komplett szólamok eltűnnek. Kemény rockra, technóra valószínűleg rendkívül szórakoztató.
MP110 - ugyanaz, mint az MP100, de már elliptikus tű: még mindig a lendület és a dinamika dominál, de megjelennek a részletek, a zeneiség. Amikor elviszik tesztelni a hasonló árú hangszedőkkel (60e a listaár), a statisztikai átlagnál többször választják ezt. Nyilván nem ezzel kell operát hallgatni, de ha ennyi a keret, akkor más hangszedővel sem szól szebben/jobban.
MP150 - árban nagy ugrás (150e ft), minőségben is: spéci tűszár (de még alu), nude elliptikus tű, erősített ház (de még műanyag), finomabb belső huzalozás. A hang jellege még mindig meleg és dinamikus, de ez már egy másik szint. Nagy és megfogott basszus, kicsit lekerekített magasak. Ez már az audiofil kategória.
MP200 - árban nincs nagy különbség (190e ft), a különbség a bór tűszár. Ami az audiofil hangszedőből kicsit high-endeset csinál. Nem annyira "hifis" a hangzás (bass + treble), és megjelenik egy csomó részlet. Flow. Na, itt már az operalemezek is előkerülhetnek...
MP300 - megint nagyobb ugrás árban (300 ft), a különbség a fém ház. És egy apróság: a tűtartó oldalán egy-egy miniatűr csavar, ami a tűtartót szorosan odafogja a házhoz. A fém ház a mélytartományra van hatással, hátborzongatóan mély hangokat tud elővarázsolni a barázdából, ugyanakkor ezek a mélyek gyorsak és pontosak is. Szerintem ismeritek a hatást, ha a mélyeket rendbetesszük, kinyílnak a magasak is. Azokhoz a lemezjátszókhoz szoktam ajánlani, amik alapvetően sokra képesek, de nem lehet magasságot állítani a karbaknál. Az elliptikus tű miatt kevésbé érzékeny az SRA-ra és úgy általában az abszolút precíz beállításra, de a műszaki megoldásai alkalmassá teszik kimaxolni mondjuk egy Rega P6 képességeit.
MP500 - árban kicsi a különbség (350e ft). Itt már elmúlnak az elliptikus tűk, az 500-as valamiféle line contact tűt kap. Ez hangzásban teljesen más, mint az eddigiek. Megmarad az MP500 gyönyörű mélyátvitele, de csak amúgy mellékesen. Kiegyenlített hangzás, nagy tér, minden ott van a helyén. Semmit nem érzel, miközben hallgatod, csak árad a zene. Nem tudod megmondani hifimagazinos stílusban, hogy mi a jó benne, csak ha beteszel utána egy másik hangszedőt, marad valami szomorú érzésed, hogy hát azért az MP500 az más világ. Az MP500-at (ami nekem is az egyik fő hangszedőm) úgy adom oda tesztelni, hogy tessék elvinni legalább egy hétre, és minden nap használni, minél több lemezt meghallgatni vele, és csak utána értékelni.
...ezt az anyagos részét most ugorjuk át,jobban izgat az a "tányér" kialakitása,és ahoz hogyan viszonyul egy mai 180-200-220gr-os LP,leszoritó nélkül ?...az hogy vlmi régi,a kőolaj krizis korszakban gyártott kiadvány "befekszik" az egy dolog... 
