andarson írta: ↑2024.05.15., szer. 22:12
Nekem a Sumiko Blue Point no.3 előtt Nagaoka MP500-am volt, igaz nem a mostani lemezjátszómban. Ott valami nem volt kerek, valószínű nem is volt jól beállítva (utólag azt gondolom), ráadásul az MP500 igényli a legprecízebb beállítást a Nagaoka vonalon. De az MP500 számomra egy elég komplex, nagy felbontású, főleg a magas hangokban kifinomult hangszedő benyomását keltette. A Blue Point no. 3 ezzel szemben számomra kicsit egyszerűbb, nem bonyolítja túl a dolgokat, viszont ez valahogy jobban fekszik az ízlésemhez, rockhoz, akár pophoz, elektronikus zenéhez, de jazzben is közelebb áll az ízlésemhez.
A saját rendszeres meghallgatás szerintem is kifizetődő tud lenni, ha van rá lehetőség.
Az úgy van, hogy vannak a Nagaoka hangszedők a 100-astól a 300-asig, és eléggé hasonlóak, de a drágább mindig ad hozzá valamit. És akkor ott az 500-as, ami egy ufó.
MP100 - kúpos tű, egyszerű tűszár, műanyag test: naaagy amerikai hang fillérekért, élet, erő, lendület, dinamika, de részlet nem sok, minden középről szól, komplett szólamok eltűnnek. Kemény rockra, technóra valószínűleg rendkívül szórakoztató.
MP110 - ugyanaz, mint az MP100, de már elliptikus tű: még mindig a lendület és a dinamika dominál, de megjelennek a részletek, a zeneiség. Amikor elviszik tesztelni a hasonló árú hangszedőkkel (60e a listaár), a statisztikai átlagnál többször választják ezt. Nyilván nem ezzel kell operát hallgatni, de ha ennyi a keret, akkor más hangszedővel sem szól szebben/jobban.
MP150 - árban nagy ugrás (150e ft), minőségben is: spéci tűszár (de még alu), nude elliptikus tű, erősített ház (de még műanyag), finomabb belső huzalozás. A hang jellege még mindig meleg és dinamikus, de ez már egy másik szint. Nagy és megfogott basszus, kicsit lekerekített magasak. Ez már az audiofil kategória.
MP200 - árban nincs nagy különbség (190e ft), a különbség a bór tűszár. Ami az audiofil hangszedőből kicsit high-endeset csinál. Nem annyira "hifis" a hangzás (bass + treble), és megjelenik egy csomó részlet. Flow. Na, itt már az operalemezek is előkerülhetnek...
MP300 - megint nagyobb ugrás árban (300 ft), a különbség a fém ház. És egy apróság: a tűtartó oldalán egy-egy miniatűr csavar, ami a tűtartót szorosan odafogja a házhoz. A fém ház a mélytartományra van hatással, hátborzongatóan mély hangokat tud elővarázsolni a barázdából, ugyanakkor ezek a mélyek gyorsak és pontosak is. Szerintem ismeritek a hatást, ha a mélyeket rendbetesszük, kinyílnak a magasak is. Azokhoz a lemezjátszókhoz szoktam ajánlani, amik alapvetően sokra képesek, de nem lehet magasságot állítani a karbaknál. Az elliptikus tű miatt kevésbé érzékeny az SRA-ra és úgy általában az abszolút precíz beállításra, de a műszaki megoldásai alkalmassá teszik kimaxolni mondjuk egy Rega P6 képességeit.
MP500 - árban kicsi a különbség (350e ft). Itt már elmúlnak az elliptikus tűk, az 500-as valamiféle line contact tűt kap. Ez hangzásban teljesen más, mint az eddigiek. Megmarad az MP500 gyönyörű mélyátvitele, de csak amúgy mellékesen. Kiegyenlített hangzás, nagy tér, minden ott van a helyén. Semmit nem érzel, miközben hallgatod, csak árad a zene. Nem tudod megmondani hifimagazinos stílusban, hogy mi a jó benne, csak ha beteszel utána egy másik hangszedőt, marad valami szomorú érzésed, hogy hát azért az MP500 az más világ. Az MP500-at (ami nekem is az egyik fő hangszedőm) úgy adom oda tesztelni, hogy tessék elvinni legalább egy hétre, és minden nap használni, minél több lemezt meghallgatni vele, és csak utána értékelni.