Nakatomi Pláza, retró MIX 89-90, CD minőség feljavítás okosba
A minap szembe jött velem egy Sanyo JA8500-as erősítő hirdetése. Azt írták benne, hogy “Audiophile Amplifier”, amin igazán jót mosolyogtam.
Persze voltak idők, amikor egy ilyen birtokosaként az ember úgy érezhette, övé a világ!
A lényeg, az első értelmesebb, többé-kevésbé már tudatos vásárlásom, konkrétan ez a készülék volt, valamikor a “rendszerváltás” környékén.
A kezdő, tejfogú hifisták számára írom, hogy egykoron, még minden évben a NAGY kommersz cégek, gyártottak, külön készülékekből álló, egymásra tornyozott komponenseket, amelyeket találóan HiFi torny-nak nevezett a köznyelv.
Ez az időszak, úgy háromezer éve lehetett, amikor még Tündék uralták e-vidéket és mindenki bakelitnek hívta a vinyl-t...
Nyilván a bakelit elnevezés több sebből vérzik, de nem akarok azért sem orrba gyűrni senkit, ha a mezei nyulat, üregi nyúlnak nevezi!
No de vissza a Nakatomi Plázához.
youtu.be/jaJuwKCmJbY
Ezekre a tornyokra “rendszer”-ként(system) hivatkozott minden gyártó, amit természetesen, világmegváltó csúcsként írták körbe az aktuális katalógusukban.
Bot egyszerű ábrákkal szemléltetve a frekvencia átvitelt, CD előnyeit(Hátrányait persze nem!) és sorolhatnám. Talán itt még maga a SANYO is osztályozta az aktuális katalógusában, hogy adott készülék hangzására, mennyi darab, általuk kitalált, stilizált karmester ábrát ad az ötből!
Szóval ennek a csúcs JA8500-as szériának volt tunerje, EQ-ja, gyorsmásolós, dupla kazettás magnója, CD lejátszója, integrált erősítője, BAKELIT lejátszója, három utas, reflex hangdoboza és egy nagy tábla csokoládéra hajazó rendszer távja.
Nekem ebből a rendszerből, kizárólag az erősítő és később a CD lejátszó lett.
Persze már akkor is sokkal jobban vágytam a csúcs Technics vagy Sony Esprit(később ES)szériás készülékekre, de ennyire futotta.
Sajnos a Sanyo csúcs készülékeinek vételára is erősen feszegette az akkori anyagi lehetőségeim határait…
A JA8500-as erősítőbe, manapság bele lehet futni jófogáson, vaterán és hasonszőrű, erősen szocreál jellegű oldalakon, ahol valamiféle csúcs hifiként, vagy új készülékként tálalják, dacára annak, hogy 30+ esztendős integráltról beszélünk.
Általában az ilyen oldalakon az eladni kívánt készülékeket, raklapon, háttérben betonkeverővel, vagy tyúkólban a lefosott létra előtt szokás fotózni.
A készülékek megjelenése az akkori ízlés szerint, olyan mint egy vidámpark, amit kereszteztek az éjszakai Las Vegas látképével… Magyarán az is világít ami nem!
Az erősítő tartalmazott DAC-ot, ami akkoriban abszolút nem volt szokványos dolog.
Amennyiben úgy tetszik az audiophile gyártók előtt, bő harminc esztendővel a Sanyo ezt a fajta öszvér készüléket már feltalálta.!
Árához képest egy igényes megjelenésű, jól kivitelezett dolognak mondanám.
A teljes csúcs SANYO lánc, műanyag előlapos, amolyan puhatestű kivitel, vékony, préselt lemezből épített fedlappal.
Külsőre imitálta a műanyag előlap a szálra húzott, feketére eloxált alumíniumot.
A korszellem hatása alól, természetesen ez sem kivétel, mivel akkoriban minden alkalmat megragadtak, hogy kiírják öles betűkkel, hogy “DIGITAL”! Ezt a feliratot ezen a készüléken is jól lehet olvasni még repülőről is.
Külsejét uralta a digitális, háttérvilágítással rendelkező kamu Deprez-műszer, ami akkoriban a Janiság egyik alapkritériumának számított. Bár sokkal vagányabb lett volna valós lengőtekercses műszer, ha már mindenképp akartak ilyesmit biggyeszteni az előlapra.
Akkoriban már megvolt az első rendesebb dobozom a Heybrook HB1, azokat hajtottam ezzel a Sanyo-val. Forrásom pedig egy S-VHS Hi-Fi videómagnó volt, meg egy Akai Direct Drive-os(DD) lemezjátszó.
Természetesen a HB1-hez magam készítettem állványt a Hi-Fi Mozaik útmutatásai alapján zártszelvényből.
Nyilván semmi köze nem volt az eredeti, gyári Angol állványhoz, mert az nem biliacélból, hanem valamilyen alumínium ötvözetből készült. Egyébként nem volt a gyári állvány sem csoda, ahogy a HB1 is egy olcsó, belépő szintű cuccnak számított jóléti piacokon. Viszont itt a szocialista blokk belterjességéből, frissen felocsúdott keleti régióban a papundeki Orionok, RFT-k és Videotonok után olyan volt, mint valamiféle földi audio mennyország.
Persze az (B)után-gyártók megesküdtek rá, mint ahogy a Mana és a Townshend állványok klónozói is, hogy az általuk gyártott, mondjuk ki, hamisított, sokkal jobb, mint az eredeti. Na ja...
Hihetetlen, hogy mennyivel kevesebb információ jutott el hozzánk akkoriban az internet nélkül idókben. Sajnálatos módon, sok magabiztos hifi tulok, engem is szépen vakvágányra terelt, nem egy, nem is két alkalommal!
Már akkoriban is megvoltak az ortodox cső fetisiszták, kábeltagadók, ahogyan a villanydrótból, tekercselő drótból, világverő kábelt készíteni tudó,” ismerősömnek az ismerősének a szobatársai”.
Számtalanszor megégettem magam a MÁV-os, erősáramú szakember, aki mindenhez ért, hétdiplomás Videoton-ban dolgozó mérnökurak szaktanácsaival, DIY készülékeivel.
Akkor jöttem rá, hogy igazából senki nem ért a High-End-hez, csak egyesek sokkal jobban titkolják, mint mások!
Az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudtam akkoriban az a HiFi magazin volt!
Általuk legalább bepillantást nyerhetett az ember valamennyire a külföldi valóságba. Bár bevallottan az Angol HiFi iránt voltak elfogultak, így az írásaikat ennek tudatában értelmeztem. Nekem már akkor is a “Hetedhét határ”-ban bemutatott, Levinson-ok, Krell-ek, Martin Logan-ek, Apogee-k keltették fel a figyelmemet, már azokon a rossz minőségű fekete-fehér fotókon nézegetve.
Persze ilyeneket ők sem hallottak soha, csak találgatták milyenek lehetnek a külföldi magazinok írásaiból. Kicsit olyan ez, mint amikor manapság valaki véleményt alkot youtube videók alapján egy rendszer, készülék megszólalásáról...
A HiFi magazinosoknak legalább van mentsége a dologra, mivel be voltak zárva, így nem is tudták volna megtapasztalni, még ha akarták volna, akkor sem.
Viszont a másik csoport az elmehet a… Na pont oda!
Tudat alatt, már akkor a bőröm alá fészkelte magát az USA High End szeretete.
Az megint más tészta, hogy bő húsz éve az USA gazdasági hanyatlása kezdetével az EU gyártók elhúztak elég erősen, technikai és gyártási minőségben, így manapság már azokat favorizálom leginkább. Viszont akkoriban, hangminőség, technológia viszonylatában is az USA cégek uralták a világot
http://www.hifimagazin.hu/
A nyolcvanas évek végén nagyon kevesen használták a (S-)VHS Hi-Fi videót, hangfelvevőként meg aztán szinte senki. (Leszámítva persze a videó és hangstúdiókat!)
Mindenkinek, aki komolya(bb)an gondolta a magnózást, annak, drága, három fejes kazettás deck-je volt. Technikai értelemben ez sokkal gyengébb volt, mint a Hi-Fi VHS, AFM ferde sávos, forgófejes rögzítési technika, ami nem mellékesen, még mai szemmel vizsgálva is technikai bravúr!
A kazettás deckek(Compact Cassette) az alacsony szalagsebességnek(4,76 cm/sec) szalag méretének(3,81 mm-en, kétszer negyedsáv sztereó) és az álló fejnek köszönhetően, baromi zajosak voltak, frekvencia átvitelük, 30Hz-18kHz-ig terjedt, nyávogásuk 0,05%, dinamika tartományuk 58dB körül alakult. A szabvány is igen óvatosan fogalmaz a minőségükkel kapcsolatosan.:
“A Compact Cassette rendszer a felvevő és lejátszó apparátustól függően, optimális körülmények biztosítása mellett alkalmas a DIN 45 500 sorozatú szabvány szerinti „HI-FI” (high fidelity) „nagy hanghűség” megvalósítására.” Tehát, ha Isten úgy akarja, akár még jó lehet, akár Hi-Fi-re… Viszont ha nem? Tapasztalataim szerint sokszor nem akarta!
Ez természetesen nem olyan meglepő, mivel maga a Compact Cassete rendszer a hatvanas évek derekáról származik, így már a kilencvenes évek elején is aggastyán formátumnak számított.
Ezzel szemben a Beta (SP) és VHS Hi-Fi magnók SP, LP és SLP üzemmódban is képesek voltak 20Hz-20kHz, 0,005% nyávogás mellett, 80dB dinamika értékekre, ami jól hallhatóan egy teljesen más dimenzió. Persze lehetne jönni a méregdrága Tandberg-el meg a Nakamichy 1000ZXL deckekkel, de azok sem voltak képesek átlépni a formátum határait! Egyszerűen azzal a relatíve alacsony szalagsebességgel, mérettel az álló fejes technika nem volt képes sokkal többre, még a legjobban megépített magnók esetén sem.
Továbbá a hagyományos kazettás magnók nagyon érzékenyek voltak a szalagok minőségére és csak méregdrága metál szemcsés kazettákra lehetett még ezt a gyenge minőséget is kompromisszum mentesen szalagra rögzíteni. Egy alap D-s ,TDK kazetta, gyakorlatilag semmit sem volt képes megtartani a CD lemez minőségéből, míg a Hi-Fi VHS nem volt ennyire háklis a szalagok minőségére. Illetve az volt a helyzet, hogy ott a legolcsóbb, leghitványabb kazetták is metál szemcsés hordozófelülettel rendelkeztek, mivel ezt alapjaiban megkívánta a szabvány.
A normál, olcsó VHS magnó hangsáv rögzítése álló fejes és monó, így azt ne keverjük össze a forgófejes két csatornás HiFi rögzítéssel, ahol a forgó fejdobon találhatóak az olvasófejek!
A normál VHS monó sáv nagyon rossz minőségű, HiFi célra alkalmatlan, kb. mint a kaputelefon! Emlékezzetek csak azokra a narrátoros filmekre a 80-as évekből, amiken alig hallani valamit a zajtengerből…
youtu.be/1begToGEbHk
Specifikálva ez úgy néz ki, hogy: 50Hz-8kHz, nyávogás 0,2%, dinamika tartomány 45dB ami már a hetvenes években is elborzasztó specifikáció volt.
Pro S-VHS editáló deckekben létezett olyan, ahol az állófejes rész is két csatornát tartalmazott, így négy csatorna állt az utómunkánál rendelkezésre, két állófejes és két minőségi FM modulált Hi-Fi minőségű hangsávval! Persze az ilyen gépek elérhetetlenek voltak olyan mezítlábas paraszt gyerekek számára, mint amilyen én is vagyok.
No de miért is írtam ezt le?
Akkoriban volt egy Hitachi S-80 típusú S-VHS Hi-Fi videó deckem, amire nagyon büszke voltam. Azt mondhatni, akkoriban a csúcsot képviselte a kommersz készülék kínálatból.
Igaz editáló pultot még nem tartalmazott, de a hang szempontjából ez most kevésbé lényeges...
A kilencvenes évek elején a kommersz CD lejátszók minősége, igencsak hagyott kívánnivalót maga után és úgy szelídítettük, “javítottuk” meg a CD felvételeket, hogy azokat átmásoltuk VHS HiFi videóra. így egy szerethetőbb, hangzást kaptunk, tényszerűen fogalmazva, technikai értelemben a minőség lerontásával.
Itt konkrétan úgy lett analógabb a hangzás, hogy egy analóg formátumra másoltuk a CD felvételt a ki tudja milyen RCA kábeleken keresztül.
Akkor ez egy költséghatékony megoldás volt a számunkra még elérhető CD-lejátszók hangjának „megszelídítésére”, illetve azért elég sok hanganyag elfért egy 4órás szalagra, ami felezett sebességen akár 8is lehetett.
Másik érdekesség, hogy VHS formátumú kazettákhoz építettek még a DAT előtt digitális forgófejes rögzítőket, PCM adaptor-okat, amelyet CD masteringhez használtak.
Ilyen volt a Sony PCM-1630, PCM-701, 501, vagy a magnóval egybeépített Technics SV-P100, ez utóbbit, még a hazai Hi-Fi magazin is bemutatott.
youtu.be/cFvb8HhlQ38
Miért nem írtam a nagy szalagsebességű Reel-to-reel
magnókról, ha már az a legjobb analóg formátum a mai napig?
Majd egy másik alkalommal!
https://www.wikiwand.com/en/PCM_adaptor
https://en.wikipedia.org/wiki/PCM_adaptor
Agymenés OFF!
Clint Eastwood és Christian McBride ! 
Remélem megtalálja végső nyugalmát, nagyon fog hiányozni....
