Megnéztem A nomádok földje című többszörösen kidekorált alkotást. Ez az a film, aminek minden egyes alkotóeleme nagyon rendben van: szépen fotografált képek, csodálatos zene (Einaudi), valós problémák, szívfacsaró történetek, kiváló amatőrökkel megtámogatott profik, akik életük legjobb színészi formájában vannak.
Valahogy mégis sikerült elrontani az egészet. Amerikai közhelyek tömkelege lett belőle: az út, a határvidék mítosza, a romantikus táj mint a lélek tükre, az amerikai üzlet világához fűződő ellentmondásos viszony, a tulajdon és a 2008-as világválság gyanús viszonya, stb., sőt, egy ponton még a 18. szonettet is sikerült valahogy vigaszként belepakolni (mert hát Shakespeare is az amerikaiaké).
És olyan sok volt a szép részlet, hogy az egész túl szép lett, hogy igaz legyen. Nincs helyi seriff, hogy a poszttraumás stresszben szenvedő veteránt zaklassa (a'la John Rambo), egyáltalán: nincs erőszak, konfliktus is alig. A társadalmi problémák azért vannak, hogy az ember elkerülje őket. Nincsenek igazi személyes konfliktusok, nincsenek igazi társadalmi feszültségek, minden csak legbelül zajlik. Minden olyan... fájdalmasan amerikaiszép. Fekete giccs. Na ja, az amerikai művész- és függetlenfilmes próbálkozásokat nem a fősodorban kell keresni. Eyecandynek megteszi: 6,5/10.





