TLDR: nagyon dögös ez az album, első hallgatásra bekerült a kedvenceim közé.
Mai szombati szokásos zenematiném második darabja ez (amúgy az első John Scofield Swallow Tales c., pár napja megjelent “új” albuma volt, amit nem tartok érdemesnek bemutatni, unalmas összeállítás régebbi darabokból, ami ráadásul inkább Steve Swallow albumaként kellett volna megjelenjen, csak hát ugye Scofield híresebb...)
Képzeld el legjobb kompozíciós formájában lévő Marcus Miller ritmus- és dallamvilágát (mint pl az M2-n, ami számomra örök nagy kedvenc), de úgy, hogy a “prímet” nem a basszusgitár, hanem egy szaxofon viszi. Nos, ha ezt így el tudtad képzelni, akkor már van egy meglehetősen jó megközelítésed Boney James idei albumán található zenéhez. Amúgy nincs köze Millerhez, csak a leírás kedvéért vetettem be Marcus Miller nevét.
Ezen az albumon a kompozíció durván ledominálja az improvizációt, tehát könnyen befogadható, fülbemászó dallamokat fogsz hallani, nagyon erőteljes, és szintén nem túlbonyolított ritmusszekcióval. It bizony a dobos nem simogatja a dobokat és cintányérokat, hanem üti-veri, és a lábdobot meg a basszusgitárt is a melledben fogod érezni - megfelelő rendszer tolmácsolásában of course.
Remek muzsika. Lehet, hogy a pretenciósabb zenéket kedvelőknek nem fog tetszeni a hiphopposabb hangzás és ritmus miatt, de én egy próba erejéig mindenképp ajánlom. 24/96-ban hallgattam végig a HRA Streaming-en, de minden bizonnyal Tidalon is fönn van, mint ahogy YouTube-on is:
.
youtu.be/zZ3TJxrqnNc
