Jogos az állításod, a beszerzés nehézségei valóban emelhetik a portéka értékét, ám szerintem van az a "szint", amikor ez már nem játszik. Ha egy gyönyörű verset sok ezer példányban kiadunk, akkor attól értéktelenebbé válik? Ha egy zenemű kizárólag egyetlen példányban jelenik meg, akkor az már különlegesen magas értéket képvisel? Én ezekben nem hiszek, az ilyen fajta értékítéletet meghagyom a műkereskedőknek, műgyűjtőknek, akik nem nézegetik a festményeiket, hanem titkos széfekbe zárják azokat. Én a zenét hallgatni szeretem, nem birtokolni.chord írta: ↑2019.07.18., csüt. 09:12Könnyen-hozzáférhetőség, meg az 'értéktelen', bizonyos szempontból van közös metszet. Az az LP, amiért b..tt sok pénzt fizettél régen, kis túlzással, inkább nem ettél, áztál-fagytál-sorbanálltál, és amikor otthon feltetted, az valószínűleg más érzet volt, mint ma, amikor kettőt kattintasz ugyanezért.
Persze eleinte én is úgy vittem haza az új lemezeimet, mintha legalábbis Ferrarit vettem volna, némelyik anyagilag hasonló terhet is jelentett, mivel a francia és japán nyomású korongokat 800-1000 forintért adták, mikor egy átlagfizetés 4-5e Ft volt. Emiatt szívtam is fogamat, mivel már akkor sejtettem, hogy az élet nem állhat lemezek gyűjtéséből, ennél sokkal több élvezetre kell pénz. A folyamat oda futott ki, hogy egy jókora ruhásszekrény volt már tele LP-kel, összértékük egy lakás árával vetekedett. Józanabb pillanataimban olyan nyomást éreztem ezáltal az agyamon, hogy egy gyors döntés után pár hónap alatt pénzzé tettem a kollekciót, átálltam CD-re, ám a kimaxolás ott is bekövetkezett néhány évvel később. Azóta nem vagyok hajlandó tárgyakat gyűjteni. Élményekre vadászom, amik teljesen függetlenek a hordozótól. Elfogadom, hogy sokaknál ez így nem játszik, nincs velük vitám és nem is szállok be az analóg vs digit, LP vs CD vs PC vaklármákba, mert szerintem ezek lényegtelen kérdések. Nincs szükségem a kézzelfoghatóságra, a - sokszor semmitmondó - borítókra sem, mert ha valamire kíváncsi vagyok a zenekarral, művel, felvétellel kapcsolatban, pár másodperc alatt megtalálom a Neten. Én így működöm. Elfogadom, hogy másoknál másról szól a zenehallgatás, viszont elvárom, hogy ők se üldözzenek engem a szokásaim, preferenciáim miatt. Nyomós okunk van rá, miért úgy élünk, ahogy. Ezen nyilván nem fog változtatni, hogy valaki másként csinálja, sőt engem igazából nem is érdekel, kinél mik a szempontok. Ha ős is, én is révbe érünk, akkor már van miről beszélgetni, hiszen az út vége felé vélhetően mindannyian rájövünk, hogy az eszköz teljesen lényegtelen.
van 
De így legalább kiderült, hogy nem csak a jelent, a múltat is másként látjuk. Soha nem buliztam annyit, mint a főiskola éveiben, pedig az nem most volt, hanem a 80-as években és az utána következő rockzenészi élet sem éppen az önmegtartóztatásról szólt. No de ez mindegy...
)
