Huh, ezt most fedeztem fel. Vivaldi Il Guistino operájábol a Vedrò con mio diletto ária átirata nagybőgőre, Rick Stotijn előadásában. Ez leginkább kontratenor áriaként ismert Orlinski vagy Jaroussky előadásában, de nekem valahogy nem bejövős ez a kontratenor éneklés. Az átirat viszont gyönyörű.
Amikor ennyire jó a zene, akkor mindenféle átirat is simán megáll.
Amúgy, tényleg pazar.
Re: Komolyzenei ajánló
Elküldve: 2026.02.18., szer. 16:00
Szerző: alto
Huh, ezt most fedeztem fel. Vivaldi Il Guistino operájábol a Vedrò con mio diletto ária átirata nagybőgőre, Rick Stotijn előadásában. Ez leginkább kontratenor áriaként ismert Orlinski vagy Jaroussky előadásában, de nekem valahogy nem bejövős ez a kontratenor éneklés. Az átirat viszont gyönyörű.
Amatőr műkedvelő zongoristaként játszok egy-két dolgot Bachtól, de valóban nem találkoztam nála ilyesmivel. Egyébként örülök ha tudom tartani az ostinatot, oda sose fogok sajnos eljutni, hogy izoritmiával vagy rubatoval kísérletezzem. Inkább a dinamikával próbálok némi érzelmet belevinni. Ebben egyébként a zongora sokkal jobb mint a csembaló.
Persze, ez nyilvánvaló, a zongora máig tartó diadalmenete bizonyosan ehhez köthető. A piano-forte, az már maga az 'érzelemgenerátor', és a mai közönség nagyon erősen szereti; egy jó játékkal kimondottan hatásosak, akár a Bach művek is.
Nem-zenészként, ezt a ritmus-leszakadást, elképzelni nem tudom, hogy lehet megcsinálni.
Ujjal dobolva az asztalon, kétfélét, mondjuk az egyik legyen dupla ütem, majd csak ezt pl. belassítani, de csak egy picit, úgy, hogy a másik tartsa az eredetit, csak próbáljátok.... :)
Sokan azt hiszik, zongorázni nem is annyira bonyolult, hiszen a vonós hangszerekkel ellentétben a hangok fixen rögzítve vannak, ha leütöd a C-t billentyűt, az mindig pontosan C-nek fog hangzani, sosem lesz alul vagy felül intonált, feltéve ha rendesen be van hangolva.
Sajnos ennyire azért nem egyszerű, például ujjal asztalom dobolva üssél sima negyedeket egyszerre két ujjal, egyes és hármassal, aztán kettessel és négyessel, majd hármassal és ötössel. Jobb kézzel, bal kézzel, és egyszerre mindkét kézzel.
Amatőr műkedvelő zongoristaként játszok egy-két dolgot Bachtól, de valóban nem találkoztam nála ilyesmivel. Egyébként örülök ha tudom tartani az ostinatot, oda sose fogok sajnos eljutni, hogy izoritmiával vagy rubatoval kísérletezzem. Inkább a dinamikával próbálok némi érzelmet belevinni. Ebben egyébként a zongora sokkal jobb mint a csembaló.
Persze, ez nyilvánvaló, a zongora máig tartó diadalmenete bizonyosan ehhez köthető. A piano-forte, az már maga az 'érzelemgenerátor', és a mai közönség nagyon erősen szereti; egy jó játékkal kimondottan hatásosak, akár a Bach művek is.
Nem-zenészként, ezt a ritmus-leszakadást, elképzelni nem tudom, hogy lehet megcsinálni.
Ujjal dobolva az asztalon, kétfélét, mondjuk az egyik legyen dupla ütem, majd csak ezt pl. belassítani, de csak egy picit, úgy, hogy a másik tartsa az eredetit, csak próbáljátok.... :)
Oké, akkor most valami egészen más...és inkább nem az elcsépelt Adagietto! Nagyon-nagyon jó minőségű technikailag is a felvétel, jobb, mint Mehta korábbi Decca lemeze a Los Angeles Philharmonic Orchestrával.
Amiről írsz - "Inkább kisebb-nagyobb késések - sietések színesítik és díszítik az előadást" - az nem inkább rubato? Mondjuk a rubato a romantikában jött elő, Chopin és Liszt használta előszeretettel, később a impresszionista korszakban Debussy, na és persze Bartók elképzelhetetlen rubato nélkül.
A rubato során az alapritmus, az 'alaplüktetés' megmarad, emitt nem; a rubato gyakorlatilag gyorsítás-lassítás, az össz-ritmusra vonatkoztatva. Egyfajta leszakadás a metronómtól, valóban. Emitt sokkal bonyolultabb helyzet van, sokkal-sokkal, mivel a két szólam egymáshoz való ritmikai viszonyáról van szó.
C.F. 25. variáció-játékában, ha csak az egyik kéz játékát hallgatnánk, semmi különös fel sem tűnne. Vagy max egy kicsi rubato, valóban. Amikor a kettő összeeresztődik, onnantól lesz érdekes a dolog. Mert nem egyszerre szólnak, hanem 'súrlódva'.
Simán betámadható a dolog, nyilván, hogy 'nem kottahű', és kész.
Jómagam, abban sem vagyok biztos, hogy ez a manőver a ma használatos kottában lejegyezhető-e. Sok helyen én a /32-nél is kisebb eltérést érzek. Van, hogy annyira kicsi, hogy inkább valami természetes fluktuációnak tűnik. (szerintem amúgy ez az egész pontosan az.) Ha esetleg a válasz 'nem', akkor meg is van, hogy miért tűnt el. De hogy a Bach kottában ilyen nincs, azt bizonyosra veszem.
Amúgy, még a Barokk elején, főleg Frankföldön, a billentyűsök prelűdjei nagyon gyakran 'non-measured' formában voltak lejegyezve. Vagyis, ott ülsz a csembaló előtt, és a kezdő darab full ritmus-beosztást te találod ki. Egyfajta bemutatkozás, egy zenei állásfoglalás, hogy a későbbieket megértsék, mármint, hogy te miért pont úgy játszod, ahogyan.
Ez, ma már teljesen elképzelhetetlen.
Amatőr műkedvelő zongoristaként játszok egy-két dolgot Bachtól, de valóban nem találkoztam nála ilyesmivel. Egyébként örülök ha tudom tartani az ostinatot, oda sose fogok sajnos eljutni, hogy izoritmiával vagy rubatoval kísérletezzem. Inkább a dinamikával próbálok némi érzelmet belevinni. Ebben egyébként a zongora sokkal jobb mint a csembaló.
Amiről írsz - "Inkább kisebb-nagyobb késések - sietések színesítik és díszítik az előadást" - az nem inkább rubato? Mondjuk a rubato a romantikában jött elő, Chopin és Liszt használta előszeretettel, később a impresszionista korszakban Debussy, na és persze Bartók elképzelhetetlen rubato nélkül.
A rubato során az alapritmus, az 'alaplüktetés' megmarad, emitt nem; a rubato gyakorlatilag gyorsítás-lassítás, az össz-ritmusra vonatkoztatva. Egyfajta leszakadás a metronómtól, valóban. Emitt sokkal bonyolultabb helyzet van, sokkal-sokkal, mivel a két szólam egymáshoz való ritmikai viszonyáról van szó.
C.F. 25. variáció-játékában, ha csak az egyik kéz játékát hallgatnánk, semmi különös fel sem tűnne. Vagy max egy kicsi rubato, valóban. Amikor a kettő összeeresztődik, onnantól lesz érdekes a dolog. Mert nem egyszerre szólnak, hanem 'súrlódva'.
Simán betámadható a dolog, nyilván, hogy 'nem kottahű', és kész.
Jómagam, abban sem vagyok biztos, hogy ez a manőver a ma használatos kottában lejegyezhető-e. Sok helyen én a /32-nél is kisebb eltérést érzek. Van, hogy annyira kicsi, hogy inkább valami természetes fluktuációnak tűnik. (szerintem amúgy ez az egész pontosan az.) Ha esetleg a válasz 'nem', akkor meg is van, hogy miért tűnt el. De hogy a Bach kottában ilyen nincs, azt bizonyosra veszem.
Amúgy, még a Barokk elején, főleg Frankföldön, a billentyűsök prelűdjei nagyon gyakran 'non-measured' formában voltak lejegyezve. Vagyis, ott ülsz a csembaló előtt, és a kezdő darab full ritmus-beosztást te találod ki. Egyfajta bemutatkozás, egy zenei állásfoglalás, hogy a későbbieket megértsék, mármint, hogy te miért pont úgy játszod, ahogyan.
Ez, ma már teljesen elképzelhetetlen.
Re: Komolyzenei ajánló
Elküldve: 2026.02.17., kedd 11:48
Szerző: juliush
Oké, akkor most valami egészen más...és inkább nem az elcsépelt Adagietto! Nagyon-nagyon jó minőségű technikailag is a felvétel, jobb, mint Mehta korábbi Decca lemeze a Los Angeles Philharmonic Orchestrával.
Amiről írsz - "Inkább kisebb-nagyobb késések - sietések színesítik és díszítik az előadást" - az nem inkább rubato? Mondjuk a rubato a romantikában jött elő, Chopin és Liszt használta előszeretettel, később a impresszionista korszakban Debussy, na és persze Bartók elképzelhetetlen rubato nélkül.
Most egy picit hiányzik Sosztakovics fórumtárs, ez az ő terepe...
Na de miért is kellene megtörni a barokk zenére - és különösen Bach-ra - annyira jellemző ostinatót? Az izoritmia a reneszánsz motettákra volt jellemző, a barokk zenében ezt már nem használták.
Azért, mert a Goldberg-variációk alapvetően csembalóra íródott, konkrétan, egy kétmanuálos lantcsembalón komponálta; vagyis, zongorán előadva ez anakronizmus, egy divat-diktálta feldolgozás, ill. átdolgozás. A csembalón pedig, ha jó az előadó, mindig is jellemző ez a különös ritmuszszinkron-megszakítás, amely azért nagyon ritkán csúszik be a Machaut-féle izoritmiába, annyira, mint pl. D'Anglebert-nél. Inkább kisebb-nagyobb késések - sietések színesítik és díszítik az előadást, olykor alig-alig kivehetően, mint a pl. a C.F. első félperce. Aztán utána ő már kimondottan 'ritmus-improvizál'.
Az osztinátó amúgy, pont arra lenne való, hogy valamilyen módon úgy adja az 'alapkitámasztást', hogy soha ne legyen unalmas. A Barokk volt az utolsó, valóban, ahol ez a ritmus-cucc még nyomokban felbukkant, de tényleg már messze volt a 'normál használattól', az improvizáció, dettó. Ez utóbbi aztán 'kimenekült' a komolyzenéből....
Amiről írsz - "Inkább kisebb-nagyobb késések - sietések színesítik és díszítik az előadást" - az nem inkább rubato? Mondjuk a rubato a romantikában jött elő, Chopin és Liszt használta előszeretettel, később a impresszionista korszakban Debussy, na és persze Bartók elképzelhetetlen rubato nélkül.
Na de miért is kellene megtörni a barokk zenére - és különösen Bach-ra - annyira jellemző ostinatót? Az izoritmia a reneszánsz motettákra volt jellemző, a barokk zenében ezt már nem használták.
Azért, mert a Goldberg-variációk alapvetően csembalóra íródott, konkrétan, egy kétmanuálos lantcsembalón komponálta; vagyis, zongorán előadva ez anakronizmus, egy divat-diktálta feldolgozás, ill. átdolgozás. A csembalón pedig, ha jó az előadó, mindig is jellemző ez a különös ritmuszszinkron-megszakítás, amely azért nagyon ritkán csúszik be a Machaut-féle izoritmiába, annyira, mint pl. D'Anglebert-nél. Inkább kisebb-nagyobb késések - sietések színesítik és díszítik az előadást, olykor alig-alig kivehetően, mint a pl. a C.F. első félperce. Aztán utána ő már kimondottan 'ritmus-improvizál'.
Az osztinátó amúgy, pont arra lenne való, hogy valamilyen módon úgy adja az 'alapkitámasztást', hogy soha ne legyen unalmas. A Barokk volt az utolsó, valóban, ahol ez a ritmus-cucc még nyomokban felbukkant, de tényleg már messze volt a 'normál használattól', az improvizáció, dettó. Ez utóbbi aztán 'kimenekült' a komolyzenéből....
..
Ha már párba kellene állítani Céline Frisch – amúgy csodás - csembaló felvételét egy zongorással, akkor én ezt ajánlanám:
Beatrice Rana_Goldberg.jpg
Tényleg nagyon jó, és más, más tagolás,
így egy harmadik fajta zene lesz,
bár, hasonlatosan, mint G.G., a jobb- / balkéz szinkronját ő sem meri megtörni.
Na de miért is kellene megtörni a barokk zenére - és különösen Bach-ra - annyira jellemző ostinatót? Az izoritmia a reneszánsz motettákra volt jellemző, a barokk zenében ezt már nem használták.
..
Ha már párba kellene állítani Céline Frisch – amúgy csodás - csembaló felvételét egy zongorással, akkor én ezt ajánlanám:
Beatrice Rana_Goldberg.jpg
Tényleg nagyon jó, és más, más tagolás,
így egy harmadik fajta zene lesz,
bár, hasonlatosan, mint G.G., a jobb- / balkéz szinkronját ő sem meri megtörni.
Érdemes megfigyelni a meghökkentő különbözőséget: a két hangszer tónusban teljesen eltér, ez nyilvánvaló, - mivel én csembalóra kihegyezett rendszert hallgatok, nem kérdés, hogy melyiken van ötmilliószor több és szebb felhang -, de ez csak hang-ízlés. Meg az, hogy egy Alpha lemez hogy tud szólni, az egy másik galaxis a G.G. felvételhez képest.
Ami fontosabb, az az előadás minősége.
C.F. szívbaj nélkül alkalmazza a 'Quodlibet' utasítást, nem csak a zárótételnél, hanem ezen a lassú, 25. variációnál is, olyannyira, hogy gyakorlatilag van, ahol izoritmiába viszi ezt a szabadságot. Valami egészen gyönyörű dolog kerekedik ki ebből, a miből is?, igazából ritmus-csalásból.
G.G.?, hát, ott csak az érzelmesített metronóm ketyeg... atompontosan... bár nagyon sokan rajonganak érte.
A szubjektivitást kicsit mellőzve, talán az bizonyos, hogy a két előadás ugyanannak a zenének 'belső balanszát' totálisan máshová helyezi, olyannyira, hogy egyenesen alapértelmezési-különbségnek tűnik.
Ha már párba kellene állítani Céline Frisch – amúgy csodás - csembaló felvételét egy zongorással, akkor én ezt ajánlanám:
Beatrice Rana_Goldberg.jpg (83.1 KiB) Megtekintve 275 alkalommal
Érdemes megfigyelni a meghökkentő különbözőséget: a két hangszer tónusban teljesen eltér, ez nyilvánvaló, - mivel én csembalóra kihegyezett rendszert hallgatok, nem kérdés, hogy melyiken van ötmilliószor több és szebb felhang -, de ez csak hang-ízlés. Meg az, hogy egy Alpha lemez hogy tud szólni, az egy másik galaxis a G.G. felvételhez képest.
Ami fontosabb, az az előadás minősége.
C.F. szívbaj nélkül alkalmazza a 'Quodlibet' utasítást, nem csak a zárótételnél, hanem ezen a lassú, 25. variációnál is, olyannyira, hogy gyakorlatilag van, ahol izoritmiába viszi ezt a szabadságot. Valami egészen gyönyörű dolog kerekedik ki ebből, a miből is?, igazából ritmus-csalásból.
G.G.?, hát, ott csak az érzelmesített metronóm ketyeg... atompontosan... bár nagyon sokan rajonganak érte.
A szubjektivitást kicsit mellőzve, talán az bizonyos, hogy a két előadás ugyanannak a zenének 'belső balanszát' totálisan máshová helyezi, olyannyira, hogy egyenesen alapértelmezési-különbségnek tűnik.
Egyik vagy talán a legszebb koncertélmény volt tegnap, minden szempontból.
Händel: Julius Caesar Egyiptomban.
Az Il, Pomo D' Oro már önmagában kötelezvény a jó koncerthez, a nagy nevek és sztárok pedig megmutatták hogy miért is
azok akik.
Ma meghallgattam az Act 1-t a Naive-től. Nekem jobban tetszik (+Sesto = Baráth Emőke), mint a Mundi kiadás, pedig azt mondják az elérhető etalonnak. Gondoltam meg is veszem abban a formátumban, amiben készült (ha van magasabb, mint a streamelhető), de szerintem nem létezik belőle publikusan ilyen.
Re: Komolyzenei ajánló
Elküldve: 2026.02.09., hétf. 12:32
Szerző: ajkamici
Egyik vagy talán a legszebb koncertélmény volt tegnap, minden szempontból.
Händel: Julius Caesar Egyiptomban.
Az Il, Pomo D' Oro már önmagában kötelezvény a jó koncerthez, a nagy nevek és sztárok pedig megmutatták hogy miért is
azok akik.
