A hangmérnököknek, zenei producereknek és persze maguknak a zenészeknek, az esetek 99,9998%-ban nem fordul meg a fejükben, hogy nekik high-end audio felvételeket kellene készíteni, jó eséllyel nem ismerik, nem is értik még a fogalmat sem.tunerman írta: ↑2025.11.07., pén. 09:25Luxor Audio írta: ↑2025.11.07., pén. 08:22Szerencsére a hangfelvételek nem tudnak róla, hogy csak bizonyos technikai eszközök megléte esetén szabad High-Endnek lenniük.
Az ilyen elvárásokkal illúziókat és nem létező álmokat kergetünk. Nem volt ilyen szándékuk az 50-es, 60-as években sem. Az audiofil kiadók között párnak, mint amilyen a Stockfish megfordul a fejében talán ilyesmi, de minek?
Egy jó hangmérnöknek, zenei rendezőnek, producernek teljesen mások a "jósági" szempontjai, mint az un audiofil elvárásokat kergetőknek. Minél valósághűbb egy felvétel, annál kevésbé fog megfelelni a mainstream zenehallgatási elvárásoknak és sajnos a mainstream audiofil igényeknek is.
Idézet Kishonti István: Hangtér művészete című könyvéből:
"A valóságos hangtérből nyerhető legpontosabb reprodukált hangképet csak néhány, kitüntetett mikrofon technikát használó
természethű rögzítési eljárással lehet előállítani. A valóságos pozíciós tér ilyen technikával előállított reprodukált változatát ezentúl nevezzük leképzett pozíciós térnek. Hasonlóan, a valóságos környezeti tér reprodukált változatát ezentúl nevezzük leképzett környezeti térnek.
Fontos megjegyzés: ahogy a valóságos pozíciós tér együtt lélegzik a valóságos környezeti térrel, a leképzett pozíciós tér is ugyanúgy viselkedik a leképzett környezeti térrel. A második megkülönböztetést tehát a valódi hangesemény és annak rögzített majd visszajátszott változata, a leképzett pozíciós tér és leképzett környezeti tér között tesszük.
A harmadik különbségtétel a virtuális, mesterséges téralkotás előre töréséből következik. Kettő vagy több hangsugárzót használó reprodukált térben a hangforrások elektronikusan is elhelyezhetők.
Ha ebben az esetben valódi hangforrásokat használunk, amelyek együtt szólalnak meg egy valóságos hangtérben, mint például egy vonósnégyes, de a hangforrások jelét elektronikusan pozícionáljuk a hangsugárzók alkotta reprodukciós térben, akkor nevezzük ezt ezentúl a hangforrások mesterséges pozíciós terének.
Ennek a módszernek a másik változata az, amikor a természetes hangforrások nincsenek egyszerre jelen, ezt nevezzük soksávos felvételi technikának. Nem állom meg megjegyezni, hogy ez utóbbi esetben elvész a zenei együttjáték varázsa. Mit jelent ez a varázs? Ha emberek közös tevékenységet végeznek, hasonló mozdulatokat tesznek, elég hamar akaratlanul is alkalmazkodnak egymáshoz. Ha a tevékenység összefüggő részekből áll, a résztvevők szükségképpen figyelnek egymásra. Ilyen például a közös zenélés. Különösen az improvizatív zenélés, ahol nincsen lehetőség az előre begyakorolt előadásra. A művészek minden idegszálukkal figyelik egymást, és bármelyikük csinálhat olyan mozzanatot, amire a többieknek reagálniuk kell.
Nem ennyire nyilvánvaló az egymásra utaltság kottából játszható zene esetén. Sok közös gyakorlással a zenei mozzanatok nagy
része kidolgozottá válik, mégis, nincs két egyforma előadás, még közvetlenül egymás után játszva sem.
Miért?
Első közelítésben azért, mert előbb-utóbb valaki elrontja a játékot. Vannak azonban olyan kivételes pillanatok, amikor mindenki érzi, hogy valami önmagán is túlmutató jelenség játszódott le. Valami magával ragadó született meg. Elhalt az utolsó hang is, és valami ottmaradt a levegőben.
Ezt csak átélni lehet, előadóként, hallgatóként, szavakba önteni nehéz.
Az sem érdekes ilyenkor, hogy valaki kicsit hibázott.
Mit lehet ebből megmagyarázni?
Annyit bizonyosan, hogy az előadók játék közben hatnak egymásra a begyakorolt mozzanatokon túl. Apróságokkal hatnak, kívülálló számára jelentéktelenül, a csoport számára viszont félreérthetetlenül. Lehet ez egy összenézett szemvillanás, egy tempós levegővétel, egy váratlan hangsúly, egy hangszínváltoztatás.….
...Tény, hogy csak akkor jön el ilyen pillanat, ha a szereplők együtt, egy helyen, közösségi szereplőként vannak jelen...
... Elképesztő, hogy valós együttjáték esetén mennyi információ cserél gazdát, miközben az előadók figyelik
a saját szólamukat, figyelik a többi szólamot és a karmestert. Ha egyénenként játszanak fel, ez mind elmarad...
A soksávozásból hiányzó, az együttjátékban megjelenő varázs ugyanis rögzíthető, megörökíthető, fontos eleme a hangművészeti alkotásnak, ráadásul nem is formai kellék, hanem a tartalom szerves része, ha nem a lényege.
A mesterséges pozíciós tér csak a hallgatóság jelenlét érzetét veszi el, a soksávos munka a hangesemény varázslatát is."
Még egy idézet, az analítikus hallási képességről, ami nélkül nem nagyon lehet igazán jó hangmérnök valaki.
"Az analitikus hallás
Végezetül a hangzásművésznek szüksége van arra, hogy elemezni tudjon hangokat. Ez két dolgot jelent. Az egyik megértéséhez egy történettel tudok szolgálni.
A történetnek három szereplője van. Ifj. Angster József, az Angster orgonagyár alapítójának unokája és a gyár utolsó vezetője, és Judit, az alapító dédunokája, valamint orgonasípok.
Amikor egy orgonasíp elkészül, még nem kielégítő a hangzása, a síp különbözö részeinek módosításával (intonálásával) lehet a hangszínét beállítani. Ezt az intonatőr (elég furcsa a foglalkozás neve) végzi hallás alapján.
Angster Judit kíváncsi volt a beállítás folyamatára, és mint a tudomány embere mérésekkel akarta ellenőrizni a beállítás folyamatát.
Építettek hát egy pici orgonát néhány síp megszólaltatására. Édesapját, Angster Józsefet kérte meg a sípok intonálására. Tudnunk kell, hogy egy természetben keletkező hang mindig összetett, így az orgonasípok hangja is. A síp hangmagasságát az alaphangja adja meg, a hangszínezetét pedig az úgynevezett felhangok. Az alaphangot a síp hosszúságával állítják be, a hangszínt az egyes felhangok hangosságának aránya adja. A síp hangjának nagyon fontos része a hang indulása, a berezgés, vagyis a síphang felépülési szakasza, más néven a jeltranziense. Enélkül nem is tudnánk megmondani, hogy milyen
hangszer hangját halljuk. Meghallgatta a nyers sípot, megmondta, hogy milyen sorrendben épülnek fel az egyes felhangok, melyik felhangon változtat, majd Judit megmérte a sípot. Újabb változtatás, újabb mérés. Kiderült, hogy Angster József pontosan hallotta a síp hangjának összetevőit, sőt azt is, hogy időben milyen sorrendben épülnek fel illetve gyengülnek le újra. A mérés mindig igazolta az általa hallott és leírt jelenségeket. A síp módosításával mindig az a változás következett be, amit megjósolt. Egészen addig, amíg végül a síp felhangjainak hangerő, vagy ha tetszik hangosság aránya megfelelő lett. (A két említett fogalom nem ugyanaz, a magyarázat most nem fontos.)
Ez az analitikus hallás egyik feladata. Tudnunk kell elemezni a hangforrásokat. A legtöbb ember számára az összetett hangok részhangjai összeolvadnak még akkor is, ha egy részhangot külön megmutatunk. Rövid idő után a részhang újból beleolvad a keverékbe.
A másik feladatunk, amihez analitikus hallás kell annak képessége, hogy sok hangforrás hangkeverékében képesek legyünk meghallani, hogy melyik éppen hogyan viselkedik. Például meg kell hallani a sokaságban, hogy egy hangforrás a többihez képest aránytalanul hangzik. Vagy egy hang nincs a helyén, vagy egy hangszer hamis. Vagy éppen azt felfedezni, hogy egy hangforrás hiányzik a keverékből. Vagy hogy egy hangforrás nem a helyén szólal meg, vagy nem a megfelelő irányba sugároz.
Mindezt csak akkor tudjuk megtenni, ha pontosan tudjuk, hogy az ismert hangforrásoktól mit akarunk hallani, amit viszont a hangkép tervezése során a belső hallásunk segítségével képzelünk el."
/off]
