Általában a hifiről

Alázatosan elfogadom a véleményed. Hadd tegyem hozzá, hogy nekem más tapasztalataim vannak. Sok nemzetközi zenei táborban voltam fiatal koromban, és a velem egyívású külföldiek nem voltak tehetségesebbek vagy jobbak hazánk fiainál. Pedig hát figyeltük egymást rendesen és próbáltunk ott tanulni a másiktól ahol csak lehetett.

Hazánkban is sok gyermek tanulna szívesen zenét, csak hát a labdasport egy fajtája beelőz. Nem jut pénz zeneiskolára, hangszerre, tanár képzésre, zenekarokra, esélyegyenlőségre.

A zenei fogékonyság velünk születik, de ha nem ápoljuk, ugyanúgy elsorvad, mint néhány más képességünk is. A személyes tehetséget én nem keverném az oktatás színvonalával, de persze a tehetség gondozása már oda kapcsolódik. Jól sejtem, hogy Neked nem csak zenehallgatóként van közöd a zenéhez? Én a közállapotokról voltam bátor véleményt megfogalmazni. Ha a közvetlen környezetemből indulnék ki, akkor Magyarországot zenei nagyhatalomnak gondolnám, de tartok tőle, hamis kép lenne. A korosztályommal már egészen fiatalon megutáltatták az éneklést és a népzenét, ebből következően a komolyabb műfajokkal is "érdekes" a viszonyuk. Az sem véletlen, hogy ha 3 akkordot le tudtál fogni a gitáron, már sztár lehettél (lásd a magyar 60-70-es évek magyar zenekarait!). Tanulságos azt is összehasonlítani, nálunk és más országokban milyen zenei produkciók vannak egy falunapon, vagy városi ünnepségen. Ez talán többet elárul a helyzetről, mint a szuperképzett és tehetséges zenészcsodáink száma.

RIEC

Egészen konkrét élményeim vannak ezzel kapcsolatban az erdélyi és horvát túráimról, amiken több helyen is találkoztam spontán zenéléssel, énekléssel, na meg az osztrák zenei múlt sem akármi. A hangszeres, vagy legalább ének tudással rendelkező emberek aránya nálunk igen alacsony, európai viszonylatban elkeserítőnek gondolom. Míg mi szolmizálunk heti 1 órában ZS kategóriás tantárgyként, Hollandiában és Franciaországban tucatnyi hangszerből választhat a gyermek már az általános iskolában, sőt sok iskolában kötelező is választania, de már korábban is találkozik a zenéléssel, nem csak a LEGO-val. Hágában egy óvoda mellett laktam heteken át, minden nap volt zenebona. Hát ilyenek jutnak eszembe, de ez messzire vezető téma, nem igazán alkalmas durrantásra.

Alázatosan elfogadom a véleményed. Hadd tegyem hozzá, hogy nekem más tapasztalataim vannak. Sok nemzetközi zenei táborban voltam fiatal koromban, és a velem egyívású külföldiek nem voltak tehetségesebbek vagy jobbak hazánk fiainál. Pedig hát figyeltük egymást rendesen és próbáltunk ott tanulni a másiktól ahol csak lehetett.

Hazánkban is sok gyermek tanulna szívesen zenét, csak hát a labdasport egy fajtája beelőz. Nem jut pénz zeneiskolára, hangszerre, tanár képzésre, zenekarokra, esélyegyenlőségre.

Jól beszélt az embör.. Utána végképp átvették a hatalmat a producerek a zene fölött.Mondjuk azért az Opeth kellemes meglepetés.

Raadasul hifis szemmel is jol szolnak.

Mindig érdemes a határainkat tágítani a komfortzónánkból kilépve, ne maradjuk beszűkültek, ismerkedjünk új dolgokkal, aztán ha nem tetszik hát nem, de ha mégis, az jó dolog.
Én most pl. a Pink Floyd - Ummagumma stúdió albumával kínzom magam: művelődjünk, ismerjük meg a korai munkásságukat - alapon. De ez még mai mércével is olyan beteg, h el sem tudom képzelni, mit gondoltak '69-ben az emberek...
Bár a korszakot ismerve biztos kéne hozzá egy bélyeg

Most miert, a Saucerful of Secrets szerintem kifejezetten slagerszam.

RIEC

A hifizést soha ne becsüljük le.
Nagyon jó zenékre rávezethet. Kicsit furcsa, de jobban, mint olyan dolgok, amelyekről gondolnánk inkább.
Rengeteg dologba belesodorhat.

Nekem a barokk lant, a theorba és a barokk hárfa hangja okozott nagy rácsodálkozást. Azóta hallgatom őket, hogy van hozzá megfelelő eszközöm. Előtte a világból ki lehetett volna kergetni ezekkel a hangszerekkel.

megint nem tudom, min nyugszik az, h körülöttünk mindenki muzikálisabb... Sztem durrantottál egy jó nagyot a levegőbe...
Egészen konkrét élményeim vannak ezzel kapcsolatban az erdélyi és horvát túráimról, amiken több helyen is találkoztam spontán zenéléssel, énekléssel, na meg az osztrák zenei múlt sem akármi. A hangszeres, vagy legalább ének tudással rendelkező emberek aránya nálunk igen alacsony, európai viszonylatban elkeserítőnek gondolom. Míg mi szolmizálunk heti 1 órában ZS kategóriás tantárgyként, Hollandiában és Franciaországban tucatnyi hangszerből választhat a gyermek már az általános iskolában, sőt sok iskolában kötelező is választania, de már korábban is találkozik a zenéléssel, nem csak a LEGO-val. Hágában egy óvoda mellett laktam heteken át, minden nap volt zenebona. Hát ilyenek jutnak eszembe, de ez messzire vezető téma, nem igazán alkalmas durrantásra.

Olyannal is beszéltem, akinek a zene '73-ig (hard rock, prog, psch) zene, talán '75-ig. És utána? Kérdezem. Az már nem zene.

Jól beszélt az embör.. Utána végképp átvették a hatalmat a producerek a zene fölött.Mondjuk azért az Opeth kellemes meglepetés.

chord

Egyetlen olyan lemezt, mufajt, eloadot nem tudok mondani, amit/akit a hifizessel osszefuggesben hallgatok, vagy mellozok.

De valamin csak hallgatod....?
Itt az nem lenne túl hiteles, ha azt mondanád, hogy tökmindegy, hogy szól...

Egyetlen olyan lemezt, mufajt, eloadot nem tudok mondani, amit/akit a hifizessel osszefuggesben hallgatok, vagy mellozok.
Par evig szinte csak 50-es, 60-as evekbeli jazzt hallgattam. Aztan egyre tobb free jazzt, zajzenet. Utana alter country-t vagy americanat. Egy honapja hetente ket Bob Marley lemezt.
Idonkent egy-egy regi zene lemezt az avx komolyzenei ajanlojabol. Ezeket sem a hangminoseguk miatt, hanem kivancsisagbol.
Majd egy honapja kolcsonkaptam egy mocskos draga dac-ot. Semmilyen modon nem valtozotatott a repertoaron.

A hifizést soha ne becsüljük le.
Nagyon jó zenékre rávezethet.

Egyetlen olyan lemezt, mufajt, eloadot nem tudok mondani, amit/akit a hifizessel osszefuggesben hallgatok, vagy mellozok.
Par evig szinte csak 50-es, 60-as evekbeli jazzt hallgattam. Aztan egyre tobb free jazzt, zajzenet. Utana alter country-t vagy americanat. Egy honapja hetente ket Bob Marley lemezt.
Idonkent egy-egy regi zene lemezt az avx komolyzenei ajanlojabol. Ezeket sem a hangminoseguk miatt, hanem kivancsisagbol.
Majd egy honapja kolcsonkaptam egy mocskos draga dac-ot. Semmilyen modon nem valtozotatott a repertoaron.

Meg.

Pláne, hogy nem egy emberkével beszéltem, akinek a Pink Floyd az Ummagummánál meg is állt.

Meg.

Pláne, hogy nem egy emberkével beszéltem, akinek a Pink Floyd az Ummagummánál meg is állt. Meddle, Dark Side, pláne The Wall szóbe se jöhet náluk. Én ezt absz. nem osztom. Nyilván ebben az is közrejátszik, hogy az illetők nagy többsége akkor volt fiatal, nekem meg az összes albumuk "a múlt", nyilván máshoz közelítünk de nincs ezzel gond. Olyannal is beszéltem, akinek a zene '73-ig (hard rock, prog, psch) zene, talán '75-ig. És utána? Kérdezem. Az már nem zene.
Jó, ha van (szándékosan nem írom a "kell" szót) az embernek nyitottsága, és ez ki is tud alakulni. Ha valakinél ez nincs, vagy nem jön, akkor annak úgy kell lennie valamiért. Van olyan zene (Porcupine Tree), amit 10 évvel ezelőtt mutattak, hát na... Aztán motoszkált valami, kis kíváncsiság, mára meg rajongás.
Mindig érdemes a határainkat tágítani a komfortzónánkból kilépve, ne maradjuk beszűkültek, ismerkedjünk új dolgokkal, aztán ha nem tetszik hát nem, de ha mégis, az jó dolog.
Én most pl. a Pink Floyd - Ummagumma stúdió albumával kínzom magam: művelődjünk, ismerjük meg a korai munkásságukat - alapon. De ez még mai mércével is olyan beteg, h el sem tudom képzelni, mit gondoltak '69-ben az emberek...
Bár a korszakot ismerve biztos kéne hozzá egy bélyeg

Mindig érdemes a határainkat tágítani a komfortzónánkból kilépve, ne maradjuk beszűkültek, ismerkedjünk új dolgokkal, aztán ha nem tetszik hát nem, de ha mégis, az jó dolog.
Én most pl. a Pink Floyd - Ummagumma stúdió albumával kínzom magam: művelődjünk, ismerjük meg a korai munkásságukat - alapon. De ez még mai mércével is olyan beteg, h el sem tudom képzelni, mit gondoltak '69-ben az emberek...
Bár a korszakot ismerve biztos kéne hozzá egy bélyeg

Ahhh... Biztos a Kék Mauritius...

Feltételezem, a kérdést nem komolynak szántad, de minimum beugratásnak tűnik. Milos Forman szórakoztatva tanít és informál, a Kodály módszert és a Bartók(hoz kötött) irányvonalat pedig (talán az alkalmatlan és besavanyodott zenetanárok miatt) leginkább szenvedésként élte meg a fiatal velem együtt. Nem akarok belecsapni ismét ebbe a lerágott témába, de a zenéhez engem egészen más erővonalak, ízek, löketek vittek (pl. az Amadeus). És hát halkan mondom, de Kodály és Bartók országának (talán Ukrajnát leszámítva) összes szomszédjában muzikálisabbak az emberek és mélyebbre hatoló zenei gyökerekkel rendelkeznek. Ez persze számunkra nagyjából mindegy, csak mindig ökölbe szorul a lábfejem, mikor meglátom ezt a hivatkozást. Bocsánat!

Köszönöm az önkritikát, jól esett :-))).

megint nem tudom, min nyugszik az, h körülöttünk mindenki muzikálisabb... Sztem durrantottál egy jó nagyot a levegőbe... :-))) Az elkeseredést értem, én zenei áltiba jártam, ott mondták, h mi most a Kodály-módszer szerint tanulunk. Gyakorlati szinten nem tudom, milyen lett volna NEM a Kodály-módszer szerint tanulni, megtanultunk szolmizálni, meg a hangnemeket, előjegyzésekkel minden dúrnak a moll párját, stb. Nem tudom, h nem zeneikben, amikor pl egy azaz egy darab énekóra van hetente, hogy lehet emberközelien lehozni a Kodály-módszert. Optimális esetben "sokórás" tantárgyat szoktam volt tanítani, tudom, h a heti EGY óra pont semmire se jó, sajnos az áltis ének-zeneoktatás színvonala a béka alatt van, középsuli dettó, és talán a gimik még hagyján, a többiről nem tudok se belülről, se kívülről.

Én eddig abban reménykedtem, hogy csak a foci ilyen Hazánkban, de már a kézilabda is ilyen, meg sokminden, ami manapság politikai ügy lett. Például a zenepedagógia. :-)))

Ha a Kodály-módszer miatt szorul ökölbe a lábfejed, akkor valóban a módszer pedagógiai implementációjával van/volt gond, Japánban pl. úgy tudom, nem kicsit futott be.

Mindig érdemes a határainkat tágítani a komfortzónánkból kilépve, ne maradjuk beszűkültek, ismerkedjünk új dolgokkal, aztán ha nem tetszik hát nem, de ha mégis, az jó dolog.
Én most pl. a Pink Floyd - Ummagumma stúdió albumával kínzom magam: művelődjünk, ismerjük meg a korai munkásságukat - alapon. De ez még mai mércével is olyan beteg, h el sem tudom képzelni, mit gondoltak '69-ben az emberek...
Bár a korszakot ismerve biztos kéne hozzá egy bélyeg

Itt ez az Amadeus film. Azóta nagyon sokan tudják, mi az a Requiem, pedig csak egy film volt, semmi több. Az, hogy ezt miért az Amadeus-ból szedte ki a fiatalság, Kodály meg Bartók országában, az egyenesen kínos, erről estig lehetne vitatkozni.
Feltételezem, a kérdést nem komolynak szántad, de minimum beugratásnak tűnik. Milos Forman szórakoztatva tanít és informál, a Kodály módszert és a Bartók(hoz kötött) irányvonalat pedig (talán az alkalmatlan és besavanyodott zenetanárok miatt) leginkább szenvedésként élte meg a fiatal velem együtt. Nem akarok belecsapni ismét ebbe a lerágott témába, de a zenéhez engem egészen más erővonalak, ízek, löketek vittek (pl. az Amadeus). És hát halkan mondom, de Kodály és Bartók országának (talán Ukrajnát leszámítva) összes szomszédjában muzikálisabbak az emberek és mélyebbre hatoló zenei gyökerekkel rendelkeznek. Ez persze számunkra nagyjából mindegy, csak mindig ökölbe szorul a lábfejem, mikor meglátom ezt a hivatkozást. Bocsánat!

...
A hifizést soha ne becsüljük le.
Nagyon jó zenékre rávezethet. Kicsit furcsa, de jobban, mint olyan dolgok, amelyekről gondolnánk inkább....

Segít egy-egy zeneműhöz (sokkal) közelebb kerülni. (Komolyzene esetében gondolok itt arra, hogy én nem zenélek semmilyen hangszeren és ha nem lennének "zenegépek", akkor sokkal-sokkal ritkábban hallhatnám ezeket a műveket és aligha maradna meg az emlékezetemben ennyi részlet. Igazából szinte semmi. Popzene esetében abban segít, hogy az ember ráeszmél, hogy jééé, ennek így kellene szólnia, ha mondjuk a buszon, vagy más TV-jén hallotta az adott számot előtte.)
Amúgy is sokkal nagyobb örömöt jelent ugyanaz a zene, vagy akár film lejástzása egy viszonylag tökéletesebb berendezésen!

A hifizést soha ne becsüljük le.
Nagyon jó zenékre rávezethet. Kicsit furcsa, de jobban, mint olyan dolgok, amelyekről gondolnánk inkább.
Rengeteg dologba belesodorhat.

Nálam abszolút így volt. Az évek alatti jobb és jobb rendszereken kezdett érdekesebbé válni néhány olyan "rágósabb" műfaj is, amikkel előtte eszembe nem jutott barátkozni. A jóféle hifis(ta) környezet segíthet nyitni..., de természetesen nem mindenkinél müxik így. A zenével való foglalatosságnak idővel alapból növelnie kéne a zenei étvágyat.

chord

Most felhozok egy elsőre furcsának tűnő példát, amivel a zenebefogadás és szépségének meglátás folyamata hasonlatos az európai klasszikus zene nem is olyan magától értendő folyamatához, amivel lehet többen is küzdenek, vagy inkább nem küzdenek, csak nem hangolódnak rá. Azzal is tisztában vagyok, ez a befogadási példa néhány emberben, valami védekezési ösztön formájaként -mi ellen védekeznek?- magamutogatás jelzőjével illetik majd ezt a posztom.

A zenei befogadás példája a klasszikus indiai zene, ami nekünk, akik nem élünk abban a zenei környezetben, gondolhatjuk ez valami furcsa egzotikus dallam világ, esetleg népzenei elfajulás, mert hallgatva nem sokan élvezik ezt mifelénk.
Rá lehet erre hangolódni? Bizony rá. Erőlködés leszedálás nélkül is bele lehet szeretni, nekünk európaiaknak is. Ez a hangolódás valamelyest analóg az itteni klasszikus zenére hangolódás folyamatával, szerintem.
.

Van azért egy kulturális beágyazottság zenei vonalon is. Egyfajta zenei archetípus, a fejekben.
Olyan szövet, amely szinte mindenhol ott van Európában.
Meg a popzenében meg a jazz-ben. A népzenében meg főleg.

Itt ez az Amadeus film.
Azóta nagyon sokan tudják, mi az a Requiem, pedig csak egy film volt, semmi több.
Az, hogy ezt miért az Amadeus-ból szedte ki a fiatalság, Kodály meg Bartók országában, az egyenesen kínos, erről estig lehetne vitatkozni.

Lehet nyitottnak lenni, de az indiai klasszikus zene az egy teljesen más struktúra.

Hogy nehogy off legyen.
A hifizést soha ne becsüljük le.
Nagyon jó zenékre rávezethet. Kicsit furcsa, de jobban, mint olyan dolgok, amelyekről gondolnánk inkább.
Rengeteg dologba belesodorhat.

Volt egy piramis alakú erősítőkről, pulóverekről és hifista-típusokról szóló vicces írás, még a hificity-s időkből, meg tudná ezt idézni valaki?

Nem az, de vicces.
http://modoros.blog.hu/2014/07/12/az_ig ... _rajongoja

A párom erre azt mondta, hogy lehet hogy hülyén halunk meg, de legalább élvezzük. Azaz kizárólag olyan zenét hallgatunk, amit élvezünk. Én pld. John Lee Hooker -t azelőtt is nagyon szerettem, mielőtt elolvastam róla hogy speciális virtuóz gitárjátéka van, vagy hogy a speciális énekstílusa a dadogásából adódik, vagy hogy a tizenegyedik gyerek volt a családban, így érhetően nem járt a zeneakadémiára, mint ahogyan én sem... Most elárulom egyik legsötétebb titkomat, egyik legnagyobb rajongója vagyok a két horvát csellós srácnak. Biztos hogy sokak számára legalább annyira perverz, mintha legalább pedofil lennék, de nagyon tetszenek, és nagyon élvezem ahogyan játszanak. Aztán a lenézett agyoncsépelt kommersz zenék, mint pld. Armand Amar Home zenéje. Én nagyon-nagyon szeretem. Ennek az utánérzett Havasi cuccait nem. Nagyon szeretem a négy évszakot, annak is az átiratait, sokfélét hallgattam, mindig meghat. De ebből a műfajból válogatok. Sok minden van, ami szeretek a komoly zenéből, sok mindent nem. Viszont soha sem tudományos szempontból közelítek. Fingom sincs az aktuális trendekről vagy divatokról, azt hallgatom ami tetszik. Viszont engedtessék meg nekem: Ha hazaérve mondjuk a Sonny boy Williamson-t akarom hallgatni, akit nagyon-nagyon szeretek, vagy Vaughan-t, aki nálam a csúcs senki ne próbálja azt megmagyarázni, hogy ennek milyen tudományos alapja van.
Lehet hogy napi szinten nem tudom megmagyarázni a világ működését a zenén keresztül, de ma kb. háromszor táncra perdültem teljesen szárazon, kávészünetben itthon munka közben, 120 kilósan bőven ötven felett.

Az én kérdésem az: Kinek mennyi a sznobság, és a valódi élvezet a komolyzene hallgatásában?

Józsibácsi, nem értem a vívódásodat!

L.Bernstein mondta, a zene "emotion". Pont. Itt be is lehetne fejezni bárminemű vitát. Az, hogy a zene interpretációján keresztül annak "megélését" egy technika, legyen az egy elem vagy komplett rendszer, mennyire képes befolyásolni, arról megoszlanak a vélemények. Volt már erről itt is és máshol is vita, és lesz is. Én mindig azt az álláspontot képviseltem, hogy bizonyos mértékben tudja. Mások határozottan állítják, hogy csak elhanyagolható mértékben.

Ne kérj elnézést, és ne is magyarázkodj senkinek azért, hogy éppen milyen kommersz szemetet hallgatsz, ha ahhoz kötödésed van, örömet okoz, vagy valamilyen formában érzelmeket szabadít fel. Én sem keverednék szívesen vitába senkivel arról, hogy pár napja A.Badalamenti filmjeinek megtekintése, és Dolores O'Riordan sötét, lehangoló film betétjei után több dalát is meghallgattam. Közben tragikus fordulatot vett az élet. R.I.P. Vagy éppen ma Hubert Kah-t hallgattam, Midnight Sun és az Under My Skin.. 1986-ból. Adott esetben a 80-as évekbeli német diszkózenétől kommerszebb szemetet nem lehetne letolni senki torkán, és..? Nekem nyomokat hagyott a 80-as 90-es évek zenéje. Isten látja vétkem.. Miért lenne ez probléma, ha valaki abban nőtt fel?

Igen, máskor pedig E.Caruso-tól Puccini-t, A.Kraus-tól Cardillo sanzonettákat hallgatok. Vagy ha úgy tartja kedvem Gloria de la Cruiz La Llorona-ját, pláne Elisa Carrillo balerina koreográfiájával megtekintve. Jöhet Al Di Meola Mediterran Sundance-e, de van, hogy végigmegyek John Barry-től, John Williams-en, Henry Mancini-n, az Iron Maiden-en, az AudioSlave-en, Timo Tolkki-n, M. Kiske-n, a Judas Priest-en és a Slayer-en át Grace Jones-ig, onnan Philippe Sarde-on át Enrico Ruggeri-ig. Majd David Sanborn, Dave Grushin, Denez Prigent, Karen Matheson, Peter Green, Gregg Almann.. nagy lépéssel Boris Christoff Ernani-ja, akár egy liturgiája a szófiai A.Nevsky Székesegyházból. De tőle bármi, Mussorgski, Rimski-Korsakov, Tchaikovsky, Atilla, Don Carlo, Wagner Wotan-ja. Ahogy Gedda Nadir-ja. Rendszeres visszatérő Sviatoslav Richter, Marcel Dupree, David Oistrah, Janos Starker, M.del Monaco, Ettore Bastianini, Fiorenza Cossotto, Renata Tebaldi. Ezek csak az elmúlt napok, hetek választékai voltak. Így is széles paletta. (Hát még a progresszív rockkal, stb..?)
Egy kivétellel, ahogy korábban mondtam, a komolyzene "mai" képviselőit valahogy nem.. Hellyel közzel megvan ennek az oka, de passzolok. Szokták mondani, ne nyisd ki az ajtót, ha nem akarsz bemenni!

Sznob? Csodálkoznék, de rád bízom. Nekem kell, hogy időszakosan elveszítsek valamit, hogy utána újra megtaláljam. Ha érted a hasonlatot. Nem tudok műfajfüggő lenni.
>

És ilyen jelenetek a hétköznapi életben is előfordulnak. Mert mindig van valaki aki jobban tudja nálunk a dolgokat, aki tehetségesebb, aki felkészültebb. A kérdés az, hogy az ilyen emberek jelenlétét megbírjuk-e, örülünk-e nekik vagy inkább próbálunk tőlük minél gyorsabban megszabadulni mert csak láb alatt vannak.

Talán még fontosabb kérdés, hogy a tehetségesebb, felkészültebb rendelkezik-e annyi alázattal, hogy más véleményét is elfogadja és ne próbálja a sajátját másokra erőltetni! Ha ez megvan a jelenlétét nemhogy megbírjuk, hanem kifejezetten örülünk neki!

Játékfilm, legyen. Haragszom az ilyen ferdítések miatt, mert így 2x kell hozzányúlni: 1x, mikor eljut, másodszor, mikor korrigál az ember. Hogy hányan mennek utána, azt meg tudjuk. Többször tapasztaltam, persze ez az én véleményem, pénzügyi mutatók bizonyosan nem ezt támasztják alá, hogy nem is szükségszerűen kellett volna átszabni az adott részt, történések sorrendjét, mert a valóság a maga nemében szórakoztatóbb. S nélkülöznie kellene az ilyen témájú filmnek a blockbuster-metódust. Nyilvánvalóan megkíván egy középutat az eladhatóság, tálalhatóság miatt. A hosszan hallgatható hifire és a száraz borra voksolok, filmben is van ilyen, lassan építkező, csak ahhoz keveseknek van türelme.

Volt egy piramis alakú erősítőkről, pulóverekről és hifista-típusokról szóló vicces írás, még a hificity-s időkből, meg tudná ezt idézni valaki? A B-filmes tudósábrázolás van előttem: ők sem létezhetnek kerek - szigorúan nullás - szemüveg és fehér köpeny nélkül, hát az otthoni zenehallgató is kötelezően komolyzene-barát. Nem biztos, hogy baj, hogy ez egy kimondva-kimondatlanul létező presszió. Aki ugyanis nem járt volna komoly irányba, az ilyenkor ellátogat.

Mi ellen védekeznek: nehéz megbontani az addig gondosan, évek alatt felépített, akár keserves tapasztalatok árán megszerzett egót, énképet. Új stílusok befogadása félő, hogy ezt boríthatja, talán ez az egyik oka. Aztán a megítéltetés: ha átlépek egy másik érába, az egy tucat más kötelezvényt hoz magával, meg fogok-e tudni felelni ezeknek? Elbukom-e?

Zenei műfaji korlátozás: ez tipikusan kívülről jövő gondolat. Régebbi motorosok szerintem nem fárasztják egymást kötelező műfaji kötöttségekkel.

Másik sznobnak nézése saját nemértés miatt: örök és kiírthatatlan vonás. Rengeteg türelem talán, az a megoldás, de az sem garantált.

Ha ide most benézne valaki outsider és ezt az oldalt átfutná joggal fogalmazódhatna meg benne a kérdés: "úristen, ez ennyire nehéz, hát miért nem váltanak hobbit/szenvedélyt?" Azt nem lehet, már nem...

bitrograde

Szerintem rosszul látod, de lehet, hogy mégis neked van igazad. Én is szeretem az Amadeus c. filmet, de az én kedvenc jelenetem az amikor Mozart kijavítja Salieri zenéjét és a végén kikerekíti belőle a Figaro házasságának ez egyik jól ismert részletét.

Csak egy példa mindenféle vitaindító nélkül: valaki mutat egy zenét, mondjuk Fritz Reinertől a Jupiter szimfóniát, majd jön valaki más aki szerint ez így előadva nem nyerő mert ez mégiscsak egy szimfónia nem pedig egy opera nyitány. Aki Reinerre esküszik az mutogatja az arany hangvillát a borítón, aki ellenvéleményt formál az meg játszotta a művet. Na most mi legyen? Hogyan tovább?

És ilyen jelenetek a hétköznapi életben is előfordulnak. Mert mindig van valaki aki jobban tudja nálunk a dolgokat, aki tehetségesebb, aki felkészültebb. A kérdés az, hogy az ilyen emberek jelenlétét megbírjuk-e, örülünk-e nekik vagy inkább próbálunk tőlük minél gyorsabban megszabadulni mert csak láb alatt vannak. Erről is szól az Amadeus.
Az a jelenet nálam is nagy kedvenc, bár Salierit nem tartom annyira tehetségtelennek, mint amilyennek a film beállítja. Meg hát mégis csak ő az, aki képes értékelni Mozartot.A felvetésed egy fórumon pedagógiai jellegű: hogyan vagyok képes befolyásolni mások véleményét? Szerintem így kellene. Én meg játszottam. Na bumm. Akkor ez el is dőlt. A baj csak az, hogy ez nem épül be a másik zenehall(gat)ási kompetenciájába. Mert ezzel kellene valamit kezdeni: hogy át tudj adni valamit abból, hogy te hogyan hallod. Ebben segíthetnek pl. a különböző interpretációk komolyzene esetében, vagy könnyebb műfajok esetében a feldolgozások.
Csak megtanulunk egyszer beszélgetni egymással.

A Fórum működési költségeihez járulsz hozzá azzal, ha hirdetéseket jeleníthetünk meg. Kérjük, hogy fontold meg ezen az oldalon az „Adblock” rendszered kikapcsolását.